Ubu Titka 7.

Talán a legérdekesebb és legizgalmasabb fejezet! Jó szórakozást hozzá!

7.

Leszállásnál Letti nagyon fáradtnak érezte magát, talán az út viselt meg ennyire? –kérdezte magától. A reptér mosdójának tükre nyúzott, megviselt arcot mutatott. 

-Mint egy öreglány- somolygott magában.

Ahogy a csomagjaira várt, nézegette a vele együtt leszálló utasokat. Zavart kifejezéssel az arcukon bukdácsoltak tova, mintha nem értenék hova is kerültek. Long-ot sehol sem látta.

Ő bizonyára nem ilyen fancsali képpel jár-kel. – mosolygott, majd arra gondolt lesz, mit mesélnie a csajoknak. Egy úr közeledett feléje, és közölte, hogy nem kell várnia, a csomagjait már hazaszállították az otthonába! Letti nyelt egy nagyot, visszafojtva a Tessék?!- kérdést vagy inkább felkiáltást.

- Az otthonom?!? De hát én még…és milyen nevet is mondott?!?... nem is… ooh…

Aztán elszédült, le kellett ülnie.

- Mi történt velem? – kérdezte gondolatban. Egy kisebb fajta csoport sereglett köréje, mindannyian segítségüket ajánlva fel a megszeppent idős asszonynak. Csak egy pohár italt kért. Ott üldögélt zárásig, mikor is a takarító robot műanyag hangján kitessékelte a váróból.

A képek a fejében lassan összeálltak. Hazaérve sírdogált egy keveset. Az emlékek nem tűntek el. Egész éjjel írt. Nemcsak az ott töltött hónapot, hanem a gondolatait, az érzelmeit, a sejtéseit. Úgy döntött pontot tesz a befejezetlen feladat végére.

Másnap kimentette magát mindenféle találkozóból. Lánya többször aggódva hívta, mígnem megnyugtatta, nincsen semmi baj, csak a hazatérés felerősítette benne apja hiányát, ezért szüksége van még egy napnyi pihenésre. Hiány, egy kicsit füllentett neki. Már nem érezte hiányát. Tudta, vele van. Hiszen megígérte, együtt maradnak, míg az út végére ér. Sietnie kell, nincsen vesztegetni való ideje. Aznap elkészítette a kutatási-tervet. Teszt alanyokra lesz szüksége, pár mély-elmelátó berendezésre, persze erre az állam engedélyére lesz szükség, ami nem egyszerű feladat, de most már nem ismert lehetetlent. Kikereste a megfelelő hivatalok elérhetőségeit, kérvényeket, beadványokat írt. Este jutott eszébe, hogy aznap még nem is evett. Rendelt valamit. Régen a Földön pizzának hívták ezt az étket és rengeteg változata volt.

Miközben a nyúlós vacakot ette, elgondolkozott: a felfedezéséből mennyit áruljon el környezetének. Végül úgy döntött, semmit.

Másnap letudta a kötelező formai találkozókat, igyekezett mindegyikhez jó képet vágni, annyit mondott csak, hogy a memoárjait írja, ami félig igaz is volt. Ezzel talált magának célt, lelkes és újra örül az életnek. Sikeresen megnyugtatta féltő barátait, lánya éles szeme azonban kiszúrta a változást, de nem szólt semmit. Egy régi kollégájától sikerült megszereznie azokat a titkos jegyzeteket, melyek az Ubu-ra utazók névsorát tartalmazta. Szúrópróbaszerűen lépett kapcsolatba velük, és egyértelműen megállapíthatta, hogy egyikük sem tudja, hogy járt már azon a bolygón. Vizsgálni kezdte az okokat, persze elég nehéz kérdéseket feltenni valakinek, előzményeket, miérteket keresni, úgy hogy az alanyok nem voltak tisztában azzal a számára már nyilvánvaló ténnyel, hogy jártak az Ubu-n. Érdekes, hogy csak az utóbbi 20 évben hívják így a helyet. A szomszédos Tarun bolygó fő nyelvében ez a szó megfoghatatlant, elérhetetlent jelent. S mivel akkoriban ütötte fel a fejét a bolygóval kapcsolatos jóslat is, kellett valami egyszerűbb név, mint a 82376425 számú kisbolygó. A külső robot-olvasók nem találtak a bolygón életet. Csak egy hideg kődarab. Persze ezt nem hitték el. Milyen érdekes a nyilvánvalót elutasítani 3427-ben?!? Hát persze, hogy nincsen rajta élet. Az is igaz, hogy a bolygón még nem járt senki. A bolygó felületén nem is, de a légkörében, abban a ködben, ami nem eltakar, hanem bevonz. A köd az, amit vizsgálni kell!!! IGEN!

vigyázat, folytatom...