Bobo hanyatt feküdt a mezőn, két kezét a feje alá tette párnaként, komfortosabbá téve a kemény földet és az eget kémlelte. Kiskamasz fiú volt, nyurga, éppen most kezdett pelyhedzeni a bajuszkája, ami huncuttá tette a mosolyát, még a szeme is hamiskásan csillogott. Gajjó szavain elmélkedett, miközben a tovarepülő felhőket nézte. Nehéz volt elfogadni a szavakat, Gajjó mondatainak értelmét, mégis megpróbálta. A réten, természetközelben könnyebb volt elképzelni, azonosulni vele.
"Ahogy utat tör a tenger, a sziklákon át,
ahogy elhordja a port a szél, éppúgy görgetjük a sorsunk, életeken át...."
-Bobo! Merre vagy? - hangzott fel a távoli falu határából.
Felemelte a lábát, ami kilógott a dús aljnövényzetből, hogy Csík megláthassa. Ő kacagva futott feléje. Nővére minden ilyen tréfán nevetett, mókásnak találta, hogy a rétből egyszer csak kinő egy láb, ráadásul fejjel felfelé. Csilingelő nevetése volt, és hamar elő lehetett csalogatni a cseresznye piros ajkak közül. Fürgén mozgott, ismerte az egész vidéket. Tanítványai voltak mindketten Gajjónak, a falu öreg bölcsének, ami különös kiváltság volt, már csak azért is, mert általában egy családból, csak egy gyermek kerülhetett Gajjó szárnyai alá. Az öreg messziről érkezett a faluba, állítása szerint azért, hogy tanítsa őket. Igazából nem is volt annyira vén, talán csak a szakáll, és a cserzett bőre tette azzá, meg az a távolba meredő szeme, ami mindig kicsit párás volt, mintha megkönnyezné a múltat, miközben fürkészi a jövőt. Pár éve jött, és azóta kellemesebb élet lett a faluban. Gajjó tanácsot adott mikor vadásszanak, mikor milyen bogyót, zöldet, fűveket egyenek, hogyan tartósítsák őket és még sokkal többet is. Azóta nem éheztek, sőt gyarapodtak mind testben, mind lélekben. Gajjó tanított a születés-halál körforgásáról, a lélekről, a csillagokról, távoli népekről. Tisztelet övezte, hallgattak rá mindenhol, ahol eddig járt.
Csík maga volt az elfogadás, minden szót úgy, ahogy volt kérdés nélkül elhitt Gajjónak, olyan igaznak, mint hogy a napkorong fenn van az égen.
Bobo, az öccse, tele volt kérdéssel, minden egyes alkalommal megizzasztva ezzel mesterét. Mégis, Gajjó, őt tartotta a legígéretesebb tanítványának.
-Gyere Bobo, Gajjó összehívott minket!- kiabálta Csík, miközben hátradobta hosszú fekete haját.
-Miért? -kérdezte Bobo.
-Nem tudom, nekem csak szólt, hogy keresselek meg téged. Én pedig sejtettem, hogy itt talállak.-lihegett, és meghajolt derékban, hogy kifújja magát.
-Gyere, siessünk vissza, nagyon kíváncsi vagyok, mi történhetett.
Gajjó a természetadta kis terecske szélén állt, egy fa árnyékában. Halkan beszélt, mintegy elővezetve mondandóját. Magyarázott, példákat mutatott, néha a kezével hadonászott, olykor a hangját is felemelve. Egyfajta hullámzássá alakult át ahogy a hangsúlyt megnyomta,vagy éppen suttogássá halkult kissé rekedtes hangja. A falu gyermekei körben álltak és érezték az öreg karizmáját, energiája körülölelte őket. Miközben gesztikulált, fél szemével figyelte az eget.
-Több éve vagyok itt veletek, hogy tudásomat, tapasztalataimat átadjam nektek. Ma éjjel eljön a megfelelő csillagállás, amikor elküldhetitek üzeneteiteket, ahogyan tanítottam. Küldhettek egyfajta kulcsot, kódot, megoldást, csak önmagatokat kell elfelejteni, ponttá zsugorodni és kiteljesedni. Ma még itt leszek veletek és segítek. Ha bármi kérdésetek van, még feltehetitek. Holnap hajnalban útra kelek, hiszen még sok faluban várnak engem. Most menjetek.
Folytatás következik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése