"1603-1867-ig tartó időszak Japánban az Edo-korszak, ez a Tokugava sógunátus kora. Edo a mai Tokió korábbi neve, akkor került ide a kormányzási központ. Manapság az Edo korszaknak egy olyan jellegzetességére figyeltek fel,amilyen igen fontos lehet az emberiség egészének jövőjére nézve is. Ekkor ugyanis egy hatalmas és népes birodalom hosszú időn át képes volt fenntartható életrendet követni. Nem belülről bukott meg ez a rendszer, külső fenyegetés terelte Japánt más pályára.
1600-ra Japán népessége elérte az eltarthatósági határt, amit növekvő feszültségek, lázadások sora is jelzett. Ráadásul erősödött a külső, különösen az európai befolyás, ami hozzájárult a belső ellentétek kiéleződéséhez. Emiatt a hatalomra kerülő katonai kormányzat igyekezett visszaszorítani a kívülről érkező hatásokat. Erősen központosították a hatalmat. Elzárták a szigetországot a világtól. 1639-ben rendeletet hoztak, amelyben megtiltották, hogy a japánok elhagyják hazájukat. Annyira féltek az idegen eszméktől, hogy egyúttal az éppen külföldön tartózkodóknak megtiltották a hazatérést, még a kereskedők, halászok, hajósok sem térhettek haza. Külföldi sem léphetett Japán földjére, csak egy maroknyi holland és kínai kereskedőnek engedték meg, hogy Nagaszaki közelében egy szigeten tartózkodhasson. Állomásuk forgalma a 18. századra évi két hajórakományra apadt.
Szinte államvallássá emelték a buddhizmust. Egy család egy adott területhez, szentélyhez volt kötve, itt tartották nyilván a családot. Ezt a nyilvántartást felhasználva röghöz kötötték a lakosságot. Még a legkisebb falut is csak engedéllyel lehetett elhagyni, út menti ellenőrző állomások ügyelték a rendet. Megszabták, miként lehet közlekedni, ki hogyan, mivel utazhat, hány kísérője lehet. Ezzel azt is elérték, hogy mindenkinek helyben vállalnia kellett cselekedeteinek következményeit. Nem lehetett azt megtenni, hogy valaki a lakóhelyén becsap, megrövidít, megkárosít másokat, majd megszedve magát lelép, és ezt másutt újrakezdi, vagy csak elköltözve zavartalanul élvezi csalárdul szerzett gazdagságát.
Évszázadokra visszamenőleg pontos népességi adatokkal rendelkezik az ország, ennek számítógépes feldolgozása kb. 20 éve kezdődött meg. 1720-ban tartották meg az első nemzeti népszámlálást, amelyet azután rendszeresen megismételtek. Innen tudjuk, hogy végig az Edo-korszakban Japán lakossága nagyjából állandó volt, csaknem 30 millió.
...
Előírták a sógunok a ranghoz illő öltözéket, udvartartást, kíséretet. Kötelezővé tették, hogy a sógunnak rendszeres ajándékot adjanak. Jelentős összegekkel hozzá kellett járulniuk az építkezésekhez és egyéb költségekhez. Így erősen korlátozták a jövedelmek felhalmozódását és az emberek mozgásterét. Megakadályozták, hogy a gazdag tovább növelhesse gazdagságát és nagyobb hatalomra tehessen szert.
Egy ennyire erősen megkötött népnek meg kellett adni valahol a kibontakozás lehetőségét. Igen nagy gondot fordított a sógunátus az oktatásra. Kinyilvánították, a művelt, tanult ember megérti, mi a jog, az igazság, és a kötelesség. Egy felsőbb osztálybeli embernek még szorgalmasabban kell tanulnia. Bevezették az alapfokú oktatást is. Ezek a rendházak, szentélyek mellett működő intézmények ugyan nem adtak magasabb fokú képzést, de megtanították az alapfokú írásjeleket, és oktatták a fegyelmezett, engedelmes életet megkövetelő erkölcstant. Virágoztak a művészetek, a színház, a zene, a szertartások, a kertépítés és mások. Gazdagok és szegények egyaránt szerettek olvasni. Csaknem 7000 könyvesbolt és kb. nyolcszáz kölcsönkönyvtár működött az országban. Számos kiadvány elérte a nyolcszázas példányszámot.
Összefoglalva elmondható, hogy az Edo-korszakban Japánt nem támadták meg kívülről. Békés időszakot élt meg, szinte egyáltalán nem voltak belső háborúskodások. Csak az együttélési szabályokat és az állam kemény törvényeit kellett betartani. Szellemileg és gazdaságilag is hatalmas eredményeket ért el. Igaz, a gazdaság fejlődése nem a nyugati értelemben vett növekedésnek felelt meg.
Japánban kevés a művelhető földterület és a nyersanyag. Bár az ország területe csaknem háromszorosa hazánkénak, a lakható, művelhető területe csak akkora, mint Magyarországé. Nagyrészt lakhatatlan hegységek borítják, kétharmad része erdővel fedett. Forrásként természetesen be kell számítanunk a tengeri halászatot. Ahogy említettük, ezen a gyakorlatilag hazánknyi területen az Edo-korszakban 30 millió ember élt úgy, hogy semmit sem vittek be külföldről. Nem voltak éhínségek. Japán gazdaságának alapja az újrahasznosítás volt. Annyira kevés volt a forrás, hogy mindennel nagyon gondosan és takarékosan kellett bánni. Nagyon költséges volt új dolgokat vásárolni, ezek a közönséges ember számára megfizethetetlenek voltak. Mindent, amit csak lehetett, felhasználtak, újrahasználtak, megjavítottak. Lehet mondani, szemét szinte nem létezett. Számos újrahasznosító mesterség létezett. Az edényeket, és más fémeszközöket, ha kilyukadtak, megfoltozták. Nálunk is ismert volt ez a múlt század közepéig, az öregebbek még emlékezhetnek, a falvakat, városi házakat felkereső drótos tótokra. Törött cseréptárgyakat rizsből készült ragaccsal erősítettek össze, majd hőkezeltek. Fából készültek a folyadékokat tároló hordók, ezeket bambuszból készült abroncsokkal fogták össze. Ha az abroncsok öregedtek, töredeztek, kicserélték őket. Javították a lábbeliket, papírlámpákat, és minden mást, amíg csak lehetett.
Összegyűjtötték a használt dolgokat és újra feldolgozták. Így felvásárolták a használt papírt is. Ami papír már annyira értéktelen volt, hogy nem kellett a felvásárlónak, azt más gyűjtötte össze és adta el a megfelelő gyűjtőhelyen. Akkoriban valamennyi ruha kézi szövéssel készült, így nagy érték volt. Edoban kb. 4000 használtruha-kereskedő élt a felvásárlásból. Bambuszból készítettek esernyővázat és zsírpapírt húztak rá. Felvásárolták a régi esernyőket, és lecserélve róluk a papírt, új esernyőt készítettek. Csomagolópapírnak adták el a használt zsírpapírt. Hasonlóan a használt hordóknak is voltak felvásárlói, akik a felújítással foglalkozó vállalkozóknak adták el őket. Voltak begyűjtők, akik apró játékokat, édességeket vittek magukkal. Olyasmit kiáltoztak, hogy "cserebere". Ha gyerekek játék közben régi szeget, vagy más fémtárgyat találtak, becserélhették játékra, édességre. Felvásárolták a gyertyák lecsöpögött viaszát. Megvették a tüzelés után maradt hamut is, és a parasztoknak, mint talajtápot eladták, ugyanis magas a káliumtartalma. Házaknál hamugyűjtő ládát, nagyobb intézményekben hamugyűjtő bódét tartottak. Más társadalmak is használják erre a hamut, de egyedül Japánban vásárolták fel. Tanintézményekben a tankönyvek nem a tanuló, hanem az intézmények tulajdonában voltak. Feljegyzések szerint megesett, hogy egy matematikai-tankönyvet 109 éven át használtak.
Összegyűjtötték az emberi anyagcseretermékeket is, kb. 1955-ig ez volt a legfontosabb talajerő-utánpótlási nyersanyag Japánban. Mialatt Európában ez járványkeltő veszélyforrás volt, a japánok, mint értéket dolgozták fel. Mivel a széklettel a szervezetből kikerülő kórokozók csak az emberi szervezetben képesek szaporodni, a széklet megfelelő idejű érlelés után veszély nélkül használható a termőtalaj táplálására. Parasztok rendszeresen látogatták a velük szerződést kötőket, pénzzel vagy zöldséggel fizettek. Később nagybani felvásárlók és viszonteladók vették át az ágazatot. Sok lakót tartó háziurak jó pénzt kerestek ezzel. Fintoroghatunk ezen, de a japán városok jóval tisztábbak voltak a mieinknél, és ma is azok. Általában a japánoknak sokkal jobb az egészségi állapotuk, mint a miénk, ugyanakkor tisztaságuk miatt érzékenyebbek is a fertőzésekre, mint mi.
Ilyen takarékosság mellett nem vagy csak alig nőhet a gazdaság. Így a felvásárlók, javítók, gyártók nem sok haszonhoz, befektetni való tőkéhez jutottak. Mindenki csak megélt, de gazdagodni, nem gazdagodhatott. Nem a tömegtermelésen, hanem a források teljes kihasználásán alapult az Edo-korszak fenntartható társadalma.
Japán akkor csak napfényből származó erőforrást használt. Gallyá, ággá, törzzsé, termésekké alakítják a fák a naperőt. Ha a múlt évben képződött terméseket, ágakat, gallyakat használjuk, akkor a múlt évi naperőből élünk. Tekintve Japán erdeit, egy japánra az Edo-korban legalább 200 tonna fa jutott. Évente egy fa tömege átlagosan 5%-kal gyarapodik. Ezzel az évi növekmény egy Edo kori japánra legalább 100 mázsa fa volt. Ennek csak kis töredékét használta fel az Edo-kori fenntartható társadalom embere. Úgyszólván csak a gallyakat eltüzelve megélt. Ezért is lehetett a társadalom fenntartható. Ha nézzük az Edo-korszakot, az erőforrások 80%-a az elmúlt év, 95%-a az elmúlt 3 év napfényéből származik. Mindez azt jelenti, hogy az Edo-társadalom szinte mindenhez, amire szüksége volt, az elmúlt 2-3 év napfényét használta fel. Csaknem mindent növényekből állítottak elő, kívéve a fémből, cserépből és más ásványi anyagokból készült termékeket.
Amíg a villany meg nem jelent, papírlámpákkal és viaszgyertyákkal világítottak, az olajat és a viaszt maguk állították elő. Olajat növényi magvakból sajtoltak, vagy bálnaolajat, szardíniaolajat használtak. Fontos melléktermék a rizsszalma, minden kg rizsre durván 0,8 kg szalma jut. Rizsszalmából öltözetet, lakberendezési, használati tárgyakat is készítettek, és tüzeltek is vele. Hamuja azután visszajutott a földre, 100%-osan hasznosult. Öltözetként papucsot, kalapot, esőkabátot készítettek belőle. Az állattenyésztők és többféle módon használták a rizs szalmáját."
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése