Emlék

"Andrej herceg nemcsak tudta, hogy meghal, de érezte is, hogy haldoklik, sőt hogy félig már meg is halt. Tisztában volt vele, hogy egyre távolodik a földi élettől s egy másik, örömmel teljes és rendkívül könnyű életbe megy át. Nyugodtan és izgalom nélkül várta az eljövendőket. Azt a rettenetes, örökkévaló, ismeretlen és távoli valamit, aminek a jelenlétét egész életén keresztül érezte, s amely most egészen közel volt hozzá, - mert már az új, rendkívül könnyű élet lebegett körülötte - majdnem megértette, sőt szinte érzékelte is.
...
Csakugyan hamarosan ezután Andrej herceg becsukta szemét, s elaludt. De nem sokáig aludt, mert hideg verejtékkel borítva, nemsokára ijedten fölriadt. Amikor szenderedni kezdett, arra gondolt, amiről betegsége alatt folyton elmélkedett - vagyis az életre és a halálra. De többet a halálra. Közelebb érezte magát a halálhoz, mint az élethez.
"Szeretet? Mi a szeretet?" gondolta magában.
"A szeretet útjában áll a halálnak. A szeretet élet. Mindent, de mindent, amit csak érzek, azért érzek, mert szeretek. Minden csak azért van s csak azért él, mert szeretek. Mindent a szeretet tart össze. A szeretet az Isten, s meghalni nekem, a szeretet egy kis részecskéjének, annyit tesz, mint a közös és örökkévaló forráshoz visszatérni." Ezek a gondolatok vigasztalóknak látszottak előtte. De csak gondolatok voltak. Valami hiányzott belőlük. Ezek kieszelt egyoldalú és egyéni gondolatok voltak, hiányzott belőlük a meggyőző erő. És megint elkövetkezett a régi nyugtalanság és homályosság. Elaludt.
...
Ettől a naptól kezdve Andrej hercegre nézve az álmából való ébredéssel egyidejűleg kezdetét vette az életből való ébredése. És az élet tartalmához képest ez az ébredés semmivel se volt lassúbb, mint az álom tartalmához képest a másik ébredés.
Ebben az aránylag lassú ébredésben nem volt semmi borzasztó és feltűnő.
Élete utolsó napjai és végórái a szokott módon és egyszerűen teltek el. Mind Márja hercegkisasszony, mind Natasa, akik egy pillanatra se mozdultak el mellőle, tisztán látták a vég közeledését. Nem sírtak, nem borzongtak s maguk is érezték, hogy az utolsó időben már nem Andrej herceget, (aki már nem volt ott és elhagyta őket) hanem csak a hozzá legközelebb álló emlékét - a testét ápolták. Mindkettőjüknek olyan erősek voltak az érzelmei, hogy a halál külső borzalmas oldala már nem is hatott rájuk s nem tartották szükségesnek hogy még ezzel is fokozzák fájdalmukat. Nem sírtak sem mellette, sem a háta mögött és sohase beszéltek róla egymással. Érezték, hogy szavakkal nem tudtak volna kifejezést adni érzelmeiknek.
Mind a ketten látták, hogy lassan és nyugodtan, de mindig messzebbre és messzebbre távolodik tőlük s jól tudták, hogy ennek így kell lennie s hogy ez jól is van így.
...
Amikor elszállt a beteg lelke s végsőt vonaglott a teste, Márja hercegkisasszony és Natasa mellette voltak.
...
"Hová ment? Hol van most?"
...
Márja hercegkisasszony és Natasa is sírtak, de nem egyéni fájdalmukban, hanem attól az áhítatos megilletődéstől, amelyet a halál egyszerű és fenséges misztériuma ébresztett bennük, amikor előttük lejátszódott."

Tolsztoj: Háború és Béke