Egy dallal kezdődött az egész. Legyen egy célod. (hallgasd meg az 1. bejegyzést)
Aztán írtam Neked a szeretet összetartó erejéről, egy ember életbölcsességeiről, a karácsony igazi titkáról, írtam a test elmúlásáról, vigaszt nyújtó igaz szavakat. Bevezetőnek szántam ezt, talán magam sem tudtam milyen útra lépve ezzel. Ha már itt vagyok az úton lépjünk egyet: bele a közepébe.
Íme az Ember. Megszületik, él, gondolkodik, s egy nap azt mondja, csak úgy magának: Mi végre vagyok én? Miért születtem? Van valami oka, célja, van valami feladatom, része vagyok valaminek?
Az jó ha eljut valaki idáig. Az jó. Vannak emberek, akik nem. Sötétben tapogatóznak. S nem látják a lényeget, talán nem találják a válaszokat, talán nem is keresik már őket. Olyan mintha a sötétben topognának, s mivel nem látnak igazán, ezért kell nekik valamilyen eszköz, amivel tájékozódnak a sötétben. Ezért szurkálnak. Hiszen ha egy másik embert megszúr, akkor az a másiknak fáj, s felsikolt. Így élnek. Sötétben sikolyok között. Kétségbeesve keresnek valamit, ami fontos lehet, ami számít. S találnak is, s azt mondják, igen, most boldog vagyok, de aztán az a valami kicsúszik a kezükből, s újra sötétben tapogatóznak. S bökdösnek, szurkálnak még veszettebbül, míg újra megtalálják, de hiába minden ha nem látják az igazán fontos dolgokat. Talán az első lépés ez lehet, láss. Úgy igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése