Hány az óra Vekker Úr?

Történt egyszer nem túl rég, ha jól bele gondolok, éppen ma reggelre virradóan, hogy egy barna lány, ki néha szőkeségeket művel, felébredt. Nagy lelkesen elkezdte a napi rutinfeladatokat, úgymint elnyújtott ásítással egybekötött nyújtózás, papucsba lépés - na jól van nem untatlak titeket a részletekkel. Hogy hogy nem, elcsábította a varázsdoboza a nappaliban és egy röpke félóra elszállt azzal, hogy bekukkantott a kedvenc oldalai történéseibe. Hirtelen a fejéhez kapott, hó-hó azért, mert a telefon már nem jelzi a reggeli ébresztést, még nincs hétvége, irány a darány, azaz a dolgozónak kinevezett műintézmény. Kapkodva egy extra-gyors zuhany, hűű most nem ér rá ruhákat válogatni, csak ami éppen a kezébe kerül, nézi a percmutatót az órán, jaj-jaj már reggelizni sincs idő, pattan a csőcsacsira, és őrült módon teker teker árkon bokron át be a fent nevezett helyre. Mikor megérkezik, hallja ám a harangzúgást, kerek egész, örömtől duzzadó mellkassal azonnal szóbeli vállveregetésben részesíti magát, hogy lám, nem késett el.
Csakhogy itt valami nem stimmel. A kolléganője, ki egy fél órával korábban érkezik Úgy általában, ezen a neves napon nem volt érkezése időben bejutni. Sebaj, akkor felhívja, ha már ő késik, akkor hozzon reggelit a pontosan érkezőnek. Ekkor jön a fejbekólintás, a telefon nem azt az időt mutatja, aminek lennie kell. Ha már szőke - adjunk az érzésnek - felhív valakit, és kedvesen megtudakolja mennyi is az idő. Itt egy cifra szócsavar, nyomdafestéket nem tűr, de azért el lehet képzelni, mit érez egy péntek reggeli versenyző, ki egy órával KORÁBBAN megy be dolgozni.