2011. szeptember 2., péntek

Rövid életemet megtoldom

Csukás István a nagy mesemondó 75 éves. Vetekszik nálam Andersen-nel. Neki köszönhetjük, az egyfejű sárkányt, Süsüt, aki megtanít arra, hogy legyőzzük félelmeinket, és ne a külső alapján ítéljünk. Pom-pom meséiben a képzelet kel szárnyra, úgy hogy gátat nem szab neki senki emberfia. A radírpók, Gombóc Artúr, festék-tüsszentő Hapci-Benő örök klasszikusok maradnak, és akkor még nem említettem a nagy Ho-ho-ho horgászt, vagy Mirr Murrt a kandúrt. Kevesen tudják, hogy Csukás István verseket is ír. Nekem ez az egyik kedvencem:

Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,
ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,
hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,
hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,
a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,
ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,
mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,
de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,
hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,
vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,
amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,
vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul
a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha
vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,
a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,
elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,
bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,
mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,
a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,
bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,
ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,
aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,
s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,
e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,
s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,
száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,
fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,
nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,
súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,
futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,
és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,
nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése