2011. augusztus 15., hétfő

Medvehagymás pesto

És te, legkisebb lányom, hogy szeretsz engem?
Én apám, úgy szeretlek téged, ahogy az emberek a sót.

Én nem vagyok nagy só felhasználó, szeretem az ételek természetes ízét, és sohasem értettem mások miért sóznak állandóan. Múlt héten egyik este elhatároztam, hogy kipróbálom a medvehagymás pestót. Mivel anyum szedett az erdőben tavasszal, és tettem el vákuum csomagolva a fagyóba, így az év bármely szakában ehetem ezt a páratlan zöldséget.

Hozzávalók: 
2-3 marék medvehagyma
2 gerezd fokhagyma (elhagyható)
1,5 kupica olivaolaj
1,5 kupica tökmagolaj
1 kupica víz
50 g előzőleg megpucolt tökmag


Késes darálón aprítottam a hozzávalókat, először a tökmagot majd a medvehagymát, a fokhagymát csak késsel vágtam apróra, hozzáöntöttem az olajokat és a vizet, majd kíváncsiságból megkóstoltam. Elég nyers volt, igazából semmilyen íz nem jött ki. Már éppen kezdtem volna bosszankodni, amikor eszembe jutott a só. Megsóztam, összekevertem, hagytam állni egy kicsit, majd ismét megkóstoltam. Akkor úgy éreztem magam, mint Lecsóban a kispatkány, amikor becsukja a szemét, és az ételek aromája szétrobban a szájában. A só hatására kinyíltak az ízek és valami egyedi, mégis felséges kombinációt hoztak létre. Most már értem a só jelentőségét. Persze az is fontos, hogy lehetőleg tengeri vagy himalája sót használjuk, hiszen ezekben rengeteg, a szervezet számára hasznos nyomelem és ásványi anyag van. Tortellinivel kevertem el a pestót és amikor ettük, szinte zsibbadt a szám, annyira intenzív volt. Legközelebb, nem teszek bele külön fokhagymát. Párom lestoppolta a maradékot másnapi ebédnek, így már csak a dobozban tudtam lefotózni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése