Álom

Beköszöntött a tél. Fentről elég félelmetesnek tűntek az égbe karmoló toronyházak, a városok forgalmas útjain száguldozó autók serege. A hópihék összefogózva ugráltak le, kissé gyávák voltak, hogy ebbe a sűrűn lakott városba szálljanak alá. Ezért aztán aki korán ébredt, hatalmas pelyheket láthatott, ha kinézett az ablakon.
Józsi bácsi arcára barázdákat rajzolt az idő. Reszketeg kezével elhúzta a függönyöket a szobában.
Képes volt gyermeki csodálattal jó negyed óráig bámulni a havazást. Közben fontolgatta, mit tegyen.
Elég-e csak elsöpörni a frissen esett havat, vagy lesz annyi, ami már lapátolást követel. A lapátolás gondolatára derekába nyillalt a fájdalom. Döntött. Kómotosan készülődni kezdett. Tejet melegített, majd a régi kenyérből egyforma kockákat szórt a gőzőlgő bögrébe. Sok éve már ezzel kezdi a napot. Mindig van otthon régi, és új kenyér. Új kenyér, friss, ropogós a főétkezésekhez, és régi, szárazabb, aszottabb, mint ő maga: a reggelihez. Jóízűen evett, mint aki királyi lakomát falatozgat.
Negyed óra múlva már vízhatlan kabátban, bélelt bakancsban, seprűvel felfegyverkezve végezte a hajnali tornagyakorlatot. Mire végzett a nap is felkelt.
-No, te is felébredtél? - kacsintott felfelé a bácsika.
A végére alaposan kimelegedett és el is fáradt.Kivette a napi sajtót a postaládából, és besétált a házba. Húzta, húzta az ágya magához.
-Ej, hát mit hoz még ez a fránya öregség? - pöffögött - az éjjeli álmatlanságot már megszoktam, ebéd utáni csendes pihenő, rendben, de délelőtt lefeküdni, micsoda dolog!
Kávét főzött, leült és elolvasta a híreket. Majd becammogott a szobába, és bekapcsolta a számítógépet. Akkurátusan ellenőrízte, összehasonlította a híreket az újságban olvasottakkal. Mérgelődött egy sort, micsoda egy világban élünk, hogy igazodjon ki az ember ezen az összevisszaságon.
Unokája "kütyütudós" volt -ő találta ki ezt a nevet, mert az informatikus túl idegen volt neki-, és addig-addig rágta a fülét, míg megtanította a "kütyü" használatára. Nem bánta meg, sőt.
Csengettek. Magára kanyarította szürke gyapjú kardigánját, és kinyitotta a bejárati ajtót.
A futár meghozta az ebédjét. Váltott vele két-három mondatot, majd elköszönt tőle.
Ebéd után aztán megengedte magának a pihenést.
Álmot látott.
Állt a fátyolos hóesésben és kirajzolódott egy hosszú, kanyargós lépcső, ami pelyhekből állt össze, és az égig ért. Elindult felfelé, majd félúton így gondolkozott.
- Minek nekem ez a grádics, minden tagom sajog, liftet szeretnék inkább.
Abban a szent pillanatban a lába előtt megjelent egy igazi jéglift. Átlátszó falai voltak, és gyönyörűen csillogott. Ahogy beszállt lepillantott a városra, ahol eddig élt. Hó takart be mindent. Elfedte a bűnöket, a koszt, az unalmat. Széppé, ártatlanná varázsolt mindent.
Amint felért, meglátott egy kaput. Elképzelése szerint itt Szent Péternek kellett volna állnia.
Ehelyett egy sárga cetli éktelenkedett a közepén.
-Kedves Józsi bácsi, dolgom akadt, a kapu érmével működik, ha bedobod a mennyei érmét, automatikusan kinyílik. Benn találkozunk, üdvözlettel: Szent Péter
-Mi a fene! - modernizálunk, fejlesztünk, újítgatunk! - egy kis mormogás még ide is belefér, de igazából tetszett Józsi bácsinak,amit látott.
- No, jól van, de hol van az az érme?-nézelődött körbe. Meglátott az asztalkán egy laptopot. Már nem is csodálkozott. Bekapcsolta, és láss csodát, mi történt!
Amikor benyomott egy számot, mondjuk az ötöst, ötéves korából emlékeket látott a kijelzőn. Véletlenszerűen behozott különböző életéveket, volt olyan, amire már nem is emlékezett.
Aztán észrevette, hogy más szisztéma szerint is lehet csoportosítani az életében történt eseményeket.Végignézte a jócselekedeteit. A hibáit, a gondolatait, különböző érdekes szempontok szerint. Eljátszott ezzel a rendszerrel. Összességében elégedett volt, azzal, amit látott. Jó ember volt.
Órák teltek el, észre sem vette. Egyszer csak csillingelést hallott. Hát a laptopból esett ki valami. Lehajolt, hogy felvegye. Egy fényes, angyalt ábrázoló érme volt.
Az érmét bedobta a kapun található kis résbe, majd lassan, hangtalanul mozdulni kezdett a tolóajtó. Finom fénycsík jelent meg előtte. Hívogató muzsika szólt bentről. Ahogy egyre jobban kitárult a kapu, úgy lett egyre fényesebb. Körbeölelte és simogatta. Belépett.
...és ekkor a házban, az ágyában egy hosszút szippantott a hideg, téli levegőből és lassan kifújta. Kinyitotta a szemét, felébredt. Mosolygott, már mindent értett.

Nyeremény

"A könyv, a bölcs ember legjobb barátja"

A nyeremény pedig az olvasáshoz kapcsolódóan egy hand made könyvjelző, és ha igazán luxus szintre szeretnénk emelni az olvasás élményét, (kényelmes karos széket nincs módom küldeni hi-hi) akkor egy kis nasi, és egy forró csokoládé.

Sorsolás

Elérkezett a nagy nap. Ami tegnap volt, de sajnos a migrénem közbeszólt. :(
Jelentem ketten jelentkeztek a meghirdetett játékra, így 50%-os eséllyel indulhattak a meglepetés nyereményért. :)
Ők ketten vállalták, hogy elolvassák a teljes szöveget, és címet adnak neki. Az egyik cím a Készülődés lett, a másik pedig (itt több változatot is kaptam, és ami nekem legjobban tetszett:) a Tüneményes fondorlat.
Unokaöcsém sorsolta ki a nyertest, aki nem más, mint:

MAMMKA

Gratulálok!
A nyereményről a fotót holnap teszem ki. :)
A nyertestől majd kérek egy postai címet, ahova el tudom küldeni az ajándékot.
Köszönöm, hogy játszottatok velem.

Játék

Kedveseim,

első játékomra invitálnálak bennetek, ha van kedvetek. Ismét írtam, most csak egy rövidet. Pár oldal az egész, kis aranyos, finom humorral, és persze lehetetlenül romantikus. Hiába, ebből nem tudok kinőni. :)
Ízelítőnek (ha már gasztroblog) olvashattok itt egy részletet, és a feladat, címet adni neki. Persze egy apró részletből nehéz lenne, itt jön a csavar, aki játszani szeretne:
1. iratkozzon fel tagnak (ha már az, ez a lépés kihagyható)
2. írjon kommentet mailcímmel, és elküldöm a teljes szöveget. A kérésem az lenne, ne egyértelmű legyen a cím, hanem inkább sejtelmes...
3. ebben a játékban a családtagjaim nem vehetnek részt.

A játék június 15-ig tart, utána meglepetés ajándékot sorsolok.

"Hárman dugták volna össze a fejüket, de ebből a háromból kettőnek nem volt feje.  Ez még nem lett volna baj, de keze, lába, sőt teste sem volt nekik. Akkor mi volt? -kérdezné az épeszű ember. No igen, hát volt egy kis fényük, és szárnyuk, de a tudatukkal éberen figyelték a harmadikat. Ja, nem mondtam? Hiszen a harmadiknak sem volt feje! :) Volt- na mi volt neki- volt viszont egy terve. És micsoda terv volt az! Ország-világ csodájára járt volna, ha tudják."

Ubu Titka 9.

9.

Mira reggel kitalálta beugrik az anyjához, és elhívja egy kicsit vásárolgatni. Mostanában úgyis annyit dolgozott az anyja, ráfér egy kis pihenés. A kicsit elvitte a játszóházba, majd felkanyarodott szülei házához. Csengetésére nem jött válasz. Gondolta megint sokáig fenn volt ezért biztos, hogy anyját még az ágyban találja. Kikereste táskájából a kulcsait, benyitott, halkan lepakolt egyből meglátta a félig nyitott hálóajtóban anyját, ahogy jóízűen alszik. Felrakta a teavizet a konyhában, készített pirítósokat, majd halkan bement a hálóba, hogy felébressze anyját. Elmosolyodott, amint meglátta, hogy anyja a régi digi-tükörrel a kezében szundított el. Amikor kivette a kezéből, akkor érezte meg, és értette meg mi történt. Az anyja keze jéghideg volt. Apja után ment.

1 évvel később

Mira Long egy elegáns irodában ült melynek ajtaján, az eddig ismert bolygók-tanácsának vezetője felirat díszelgett. Anyja jegyzeteit vitte el.

A vezető előtt egy kivonat feküdt, mely a lényegét tartalmazta anyja munkájának. Csendesen megkérdezte Mirát:

-Mit gondol erről asszonyom?

Az anyám mindent pontosan dokumentált, kivéve a saját esetét. Azt gondolom, neki valami olyasmit mutatott az Ubu, amire hazajövet is emlékezhetett. Szerintem, sőt biztos vagyok benne, hogy apával lehetett kapcsolatos. Így könnyebben feldolgozhatta a halálát.

-Igen, igaza lehet. Ez az anyag a maga nemében rendkívüli. Mégis titokban kell maradnia, gondolom nem kell a miérteket felsorolnom. Mindazonáltal a kérését nem tagadhatom meg.

-Köszönöm Uram.

Mira hazamenet csak odaszólt az űrszolgálatnak, hogy vegyék fel a csomagjait. A vezetőtől kapott jeggyel elfoglalta helyét az Ubu-i járaton.  

Vége

Ubu Titka 8.

8.

Mélyen beleásta magát a témába, az összes ezzel kapcsolatos cikket elolvasta. Lassan kirajzolódott egy kép, de még bizonyítani nem tudta. Elgondolása szerint az Ubu-n nincs élet. Ami van, az a köd.  A ködben lehet talán valamiféle értelmes intelligencia, hiszen emlékeket idéz meg, mégpedig nem akárhogyan. Lássunk egy példát: a 329-es számú alanyét.

-Mi történt 3405-ben? (a kérdezett abban az évben utazott az Ubu-ra, persze tudtán kívül)

-Egy nagy projecten dolgoztunk a Taruniakkal. A tárgyalások egyszer csak elakadtak. Sehogy sem tudtunk tovább együttműködni. A határidő szorított, de semmi remény nem volt arra nézve, hogy egy fikarcnyit is közelebb kerülünk a célhoz. Az idegösszeroppanás szélén álltam. Egy utolsó kísérletként utaztam a Tarun-ra, talán rá tudom beszélni őket a további lépésekre.

A járatom késett 5 órát, a tarun-iak nagyon megijedtek, nem tudták volna megmagyarázni az eltűnésemet. Bőséges vacsorát kaptam, azt sem tudták hogyan kedveskedjenek nekem. Akkor teljesen véletlenül egy gyerekkori történetet meséltem el nekik. Ők sajátosan mosolyogtak, összenéztek és végül az üzlet megköttetett. A munkahelyem megmaradt, ami azért is volt számomra különösen fontos, mert Claraval akkor vártuk első gyermekünket. Végül minden helyrejött. Utólag megtudtam, csak egy buta félreértés okozta a galibát. Persze tudjuk a Tarun-on élők végtelenül makacsok.  

Teszteredmény: az öt órás késés alatt, a gép bekerült az Ubu légkörébe. (szintén titkos járatnapló bizonyítja) Sajátos módon az a köd, előhozza az ember azon emlékeit, amelyek segítenek megoldani az adott élethelyzetben kialakuló problémát.

A legérdekesebb persze az volt a kutatásban, amikor Letti számára világossá vált, Rosella S. a leves felfedezése előtt pár hónappal keresztülutazott az Ubu-n. Az utóbbi 30 év technikai felfedezéseinek, a jelenlegi hatalmi elit felemelkedésének, és egy-egy művész híressé válásának is köze volt a bolygónak. Hívhatnánk emlék bolygónak, de nem csak ez a funkciója, és nem is ez a megfelelő szó, inkább a tevékenysége egy angyaléra hasonlít, aki terelgeti a reá bízott embereket a megfelelő úton. Aletta 3 éven keresztül kutatott, dolgozott, jegyzetelt, míg szépen lassan összeállt az anyag, melyet a Bolygóközi Minisztérium megfelelő osztályára fog elküldeni. A végső simításokon dolgozott. Az utóbbi 3 évben fogyott egy keveset, de életkedve, mosolya és lendülete a régi volt. Minden este köszönetet mondott az Úrnak, és imádkozott férje lelki üdvéért. Minden alkalommal úgy fejezte be imáját: Legyen meg a Te akaratod!

nemsokára itt a befejező fejezet...

Ubu Titka 7.

Talán a legérdekesebb és legizgalmasabb fejezet! Jó szórakozást hozzá!

7.

Leszállásnál Letti nagyon fáradtnak érezte magát, talán az út viselt meg ennyire? –kérdezte magától. A reptér mosdójának tükre nyúzott, megviselt arcot mutatott. 

-Mint egy öreglány- somolygott magában.

Ahogy a csomagjaira várt, nézegette a vele együtt leszálló utasokat. Zavart kifejezéssel az arcukon bukdácsoltak tova, mintha nem értenék hova is kerültek. Long-ot sehol sem látta.

Ő bizonyára nem ilyen fancsali képpel jár-kel. – mosolygott, majd arra gondolt lesz, mit mesélnie a csajoknak. Egy úr közeledett feléje, és közölte, hogy nem kell várnia, a csomagjait már hazaszállították az otthonába! Letti nyelt egy nagyot, visszafojtva a Tessék?!- kérdést vagy inkább felkiáltást.

- Az otthonom?!? De hát én még…és milyen nevet is mondott?!?... nem is… ooh…

Aztán elszédült, le kellett ülnie.

- Mi történt velem? – kérdezte gondolatban. Egy kisebb fajta csoport sereglett köréje, mindannyian segítségüket ajánlva fel a megszeppent idős asszonynak. Csak egy pohár italt kért. Ott üldögélt zárásig, mikor is a takarító robot műanyag hangján kitessékelte a váróból.

A képek a fejében lassan összeálltak. Hazaérve sírdogált egy keveset. Az emlékek nem tűntek el. Egész éjjel írt. Nemcsak az ott töltött hónapot, hanem a gondolatait, az érzelmeit, a sejtéseit. Úgy döntött pontot tesz a befejezetlen feladat végére.

Másnap kimentette magát mindenféle találkozóból. Lánya többször aggódva hívta, mígnem megnyugtatta, nincsen semmi baj, csak a hazatérés felerősítette benne apja hiányát, ezért szüksége van még egy napnyi pihenésre. Hiány, egy kicsit füllentett neki. Már nem érezte hiányát. Tudta, vele van. Hiszen megígérte, együtt maradnak, míg az út végére ér. Sietnie kell, nincsen vesztegetni való ideje. Aznap elkészítette a kutatási-tervet. Teszt alanyokra lesz szüksége, pár mély-elmelátó berendezésre, persze erre az állam engedélyére lesz szükség, ami nem egyszerű feladat, de most már nem ismert lehetetlent. Kikereste a megfelelő hivatalok elérhetőségeit, kérvényeket, beadványokat írt. Este jutott eszébe, hogy aznap még nem is evett. Rendelt valamit. Régen a Földön pizzának hívták ezt az étket és rengeteg változata volt.

Miközben a nyúlós vacakot ette, elgondolkozott: a felfedezéséből mennyit áruljon el környezetének. Végül úgy döntött, semmit.

Másnap letudta a kötelező formai találkozókat, igyekezett mindegyikhez jó képet vágni, annyit mondott csak, hogy a memoárjait írja, ami félig igaz is volt. Ezzel talált magának célt, lelkes és újra örül az életnek. Sikeresen megnyugtatta féltő barátait, lánya éles szeme azonban kiszúrta a változást, de nem szólt semmit. Egy régi kollégájától sikerült megszereznie azokat a titkos jegyzeteket, melyek az Ubu-ra utazók névsorát tartalmazta. Szúrópróbaszerűen lépett kapcsolatba velük, és egyértelműen megállapíthatta, hogy egyikük sem tudja, hogy járt már azon a bolygón. Vizsgálni kezdte az okokat, persze elég nehéz kérdéseket feltenni valakinek, előzményeket, miérteket keresni, úgy hogy az alanyok nem voltak tisztában azzal a számára már nyilvánvaló ténnyel, hogy jártak az Ubu-n. Érdekes, hogy csak az utóbbi 20 évben hívják így a helyet. A szomszédos Tarun bolygó fő nyelvében ez a szó megfoghatatlant, elérhetetlent jelent. S mivel akkoriban ütötte fel a fejét a bolygóval kapcsolatos jóslat is, kellett valami egyszerűbb név, mint a 82376425 számú kisbolygó. A külső robot-olvasók nem találtak a bolygón életet. Csak egy hideg kődarab. Persze ezt nem hitték el. Milyen érdekes a nyilvánvalót elutasítani 3427-ben?!? Hát persze, hogy nincsen rajta élet. Az is igaz, hogy a bolygón még nem járt senki. A bolygó felületén nem is, de a légkörében, abban a ködben, ami nem eltakar, hanem bevonz. A köd az, amit vizsgálni kell!!! IGEN!

vigyázat, folytatom...

Ubu Titka 6.

lássuk, hogy folytatódik tovább a történet...

6.

Long. Így mutatkozott be neki. Amikor meglátta a mozgólépcsőn a felé tartó szépséget, hirtelen azt sem tudta mit tegyen. Valami bugyuta kérdéssel szólította meg őt a lány, majd mikor tudálékosan visszakérdezett, már nem is tudta megmondani ő sem a választ. Valami vibrálás kezdődött el náluk. 28 éves érett férfi volt, magas és vékony, esetlenül kezelte mindenen túlnyúló végtagjait. A lány soha nem tette szóvá. Ez tetszett neki. Ezzel szemben Letti a tökéletes szépség volt a szemében. Nem a mostani űrideál, nagy szemek, keskeny száj és újra csak az a fiús se melle, se feneke típus. Letti talán egy termékenységi istennő lehetett korábban. Magas volt ő is, dús hajzuhatagja ráomlott még dúsabb dekoltázsára. Minden porcikájában benne volt a gondoskodás, a féltő, őrző szeretet, ezzel együtt pedig a szeme állandóan huncutul csillogott, mindig készre egy kis mókára. Munkájáról nagy odaadással beszélt. Ezek a - földi viszonylatban talán a pumákra emlékeztető - nagymacskák, különleges intuíciós és empatikus képességekkel rendelkeztek, ráadásul rugalmasak, erősek és gyorsak voltak. Kiképzésük különböző fázisaiban vett részt a lány, attól függően, hogy a macskák védelmi pozíciót, vagy éppen egy elesett, esetleg idősebb ember szolgálatát választották. Nagy haszonnal alkalmazták őket az egészségügyben is. Sokat utazott Chi-re, ahonnét ezek a lények származtak. Önkéntesek voltak ők, boldogan vállalták hogy az idősek úgynevezett szeme, keze és lába legyenek, segítve őket, és a végsőkig kitartottak mellettük. Fontosabb nagyhatalmú személyek saját testőrségében mindig volt legalább egy macska is. Többek voltak ők, mint állatok, mégsem vágytak soha sem rendszerezett életmódra, se hatalomra. Mondhatni másokért éltek. Letti kipirult arccal lelkesen mesélt az élményeiről.

Mr. Long pedig azon kapta magát, hogy csüng a lány minden szaván, egyre több közös programba vonta be, egyre többször akart vele még több időt tölteni és ennek ellenére egyre többször hiányzott neki a lány. A szokásos reggeli kávéját együtt költötték el, majd a nap egy részét külön töltötték. Eleinte csak egy-egy esti vacsora-meghívás, mozi csúszott be, később tengerparti sétákkal tarkították az együttléteket. Soha nem fogytak ki a beszélgetések témáiból. Long már több bolygón járt, így volt mit mesélnie, Letti pedig az örök kérdező szerepét töltötte be. Kíváncsisága nem ismert határt. Egyfajta belső összhang alakult ki köztük, és a barátság csírája is utat tört magának. Letti csintalan szemével egyfajta görbe tükörrel szemlélte a világot, így nevetésben sosem volt hiány náluk. Nyugodt harmóniában telt el az egy hónap. A visszafelé úton megbeszélték, hogy később is keresik egymás társaságát.

folytatom...

Ubu Titka 5.

A legrövidebb fejezet. :)

5.

Felérve a mozgólépcsőn sehol sem találta barátnőit. Felmerült a gyanú, hogy megviccelték, és már fenn is vannak a gépen, vagy, ami nagyon is nyilvánvaló volt: csak neki vettek jegyet, és nem akarták a búcsúzás terhével nehezíteni, ezért eltűntek a szeme elől.  Körbenézve meglátott egy szimpatikus fiatalembert, és merészen megszólította.

-Elnézést kérek, tudna nekem segíteni, a barátaimat keresem, de elkeveredtek ebben a nagy tömegben.

-Ebben a tömegben? – kérdezte a férfi felvont szemöldökkel, hiszen körbenézve alig állt pár ember az induló járat közelében.

-Mit is mondott kit keres? – kérdezte még udvariasan.

-Nem emlékszem, -  válaszolta Letti rejtélyesen, és valóban nem tudta volna megmondani miért is van itt és kikkel jött. Filmszakadás, ez szó ugrott be neki hirtelen, de hogy miért??? Hiszen most lendületben érezte magát, mintha újra fiatal lány lenne. Mosolygott, hátradobta vöröses-szőke haját, és a fiatal férfire kacsintott.

-Kalandra fel!

Így hát együtt szálltak fel a gépre és egymás mellé is ültek le. Egész úton beszélgettek. Letti nagymacskákkal foglalkozott, és kíváncsiságból utazott a bolygóra, hátha talál keresztezni való példányokat. A fiatalember pedig írt, de hogy mit azt még nem volt hajlandó elárulni. Titkok szőtték át, teljes valójából egyfajta játékos intelligencia sugárzott. Letti kíváncsian merült bele a világoskék, tiszta szemekbe, egyre inkább ki akarta deríteni mivel foglalkozik a férfi. Ravaszul tette fel a kérdéseket, beszéltette, míg utazótársa fel nem ajánlotta, tartson vele ezen a bolygón. Fedezzék fel, fejtsék meg együtt a rejtélyt.

- Miféle rejtélyt? – tudakolta mosolyogva Aletta.

- Minden bolygónak van valami különlegessége, hiszen te is tudod, pl: Chinek a macskák, az ikerbolygóknak a sivatagjai. Ezt a kisbolygót csak pár éve fedezték fel, biztos, hogy tartogat valamit a tarsolyában.

Mivel a 82376425 számú planétán nem fejlődtek ki nagymacskák, és a következő hazajárat csak 1 hónap múlva indult, így szívesen csatlakozott az új fiúhoz, és együtt ismerkedtek meg a hely sajátosságaival. 

folytatás következik...

Ubu Titka 4.

A 4. fejezetben eljutunk az elsőig.

4.

Nehéz hónapok jöttek: amikor valaki már szinte a véreddé válik, a nélküle töltött időnek semmi értelme. Minduntalan eszébe jutott Chris, utána közvetlenül jött a szívébe maró fájdalom, az a leírhatatlan gyötrelem, ami a hiányából fakadt. Minden egyes tárgy, minden szó, minden esemény rá emlékeztette. Kitörölhetetlen nyomot hagyott az életében, a lelkében. Egyek voltak. Hányszor előfordult, hogy befordult a nappaliba, hogy kérdezzen valamit férjétől. A lépés abbamaradt, a kérdést lenyelte, mikor ura kedvenc foteljét üresen találta. A félbehagyott mozdulatba merevedett pár pillanatig, míg összeszedte magát. Szellemként élte mindennapjait, talán csak unokája kedves gagyogására csillant fel a szeme néhanapján. Gyógyítóhoz fordult, hiszen látta egyedül nem küzdhet meg ekkora teherrel. Már a légzés is nehezére esett, a szíve össze-vissza kalimpált, életkedve megcsappant, körbefonta lelkét a halál. Szépen lassan építette fel újra Lettit a szakember, sokat beszélgettek, meditáltak, nevettek, nyugtató zenét hallgattak. A konyhapulton gyógyteák garmada állt, mégis mikor a kezelésnek vége lett, a gyógyító szerint még nem teljesen dolgozta fel párja elvesztését, de ő ezen a ponton már nem tud mit tenni.

Munkába feledkezett. Tett-vett, pakolt, rendszerezett, élt, de csak úgy félig. Aztán pár hete a kezébe akadt férje képgyűjteménye, amit akkor kezdett nézegetni, mikor legyengült a szervezete. Hányszor hallgatta meg az esküvői részt, hányszor nézte meg a vidám, és számára kedves pillanatokat. A bolygó körutak beszámolóit, közös nyaralásokat, gyermekük felcseperedésének jelentősebb állomásait. Férjének kiváló érzéke volt ahhoz, hogy éppen egy érdekes beszélgetés, egy poén, vagy egy különleges esemény előtt kapcsolja be a masinát. Ahogy forgatta kezében a régi kézi-tükröt formáló digitális szerkezetet, egyszer csak egy még senki által nem nézett videót talált. Ez meg hogyan lehetséges?!?

Hiszen minden egyes kép és hanganyagot, - ha lehet így fogalmazni - rongyosra nézett és hallgatott kedvese a betegsége idején. Nagyot sóhajtott, majd lejátszásra állította. Arra számított egyfajta búcsút talál, talán éppen neki szánva.

A halála előtti napok egyikét vette fel Chris, azt, amelyiken Letti megígéri az ubu-i utazást. Már el is feledkezett róla! Azok a napok homályba vesztek, még emlékszik a sétákra, a görcsösen kapaszkodó ujjakra, a cinkos, közös titkokat rejtő szemekre, de hogy ténylegesen mi történt az utolsó napokban, arra már nem.

Ubu. Még 2 hónap van az évből, újra felkapott téma lett a hírekben, hiszen még mindig nem fejtették meg a titkát. Legyen hát!- Gondolta. Egyből hívta kedvenc barátnőit, hogy segítsenek neki az előkészületekben. Ők nagyon megértően, és végtelen türelemmel viseltettek irányába az utóbbi időben, és tapintatosan magukban tartották a kérdést. Miért utazik el Letti az Ubu-ra?

Hamarosan folytatom...

Ubu Titka 3.

Az 1. fejezetben belecsöppentünk a felszállás előtti pillanatokba.

A 2. fejezetben megismerhettük az egyik főszereplőt.

Itt a 3. fejezet, ahol kiderülnek az előzmények.

3.

Amikor elindultak az első felderítő járatok a világűrbe, még csak olyan helyeket találtak, ahol érdekes ásványokat bányászhattak, amiket később felhasználtak az űrutazásban. Ide telepítettek mérnököket, kémikusokat, asztro-fizikusokat, robotokat és rengeteg vállalkozó szellemű embert, akik a kitermelésben segédkezhettek. Ezzel aztán megnyíltak a bányász-bolygók. A következő újdonságot egy űr-baleset okozta. Egy általunk ismert jármű ütközött egy ismeretlennel. Az új jövevények barátságosak voltak, megjavították a hajót, és készek voltak kereskedni az általuk használt gyógy-készítményekkel, és a szerszámokkal, melyekkel gyorsan és hatékonyan megszerelték az űrmasinát. Így az űrlények által lakott bolygók lettek a kereskedelmi-bázisok. Végül közös erővel találták meg azokat az eldugott kis helyeket a világban, amik nem büszkélkedhettek sem értékes ásványokkal vagy készletekkel, sem intelligens lakosokkal, viszont természetrajzuk páratlan szépséggel bírt. Ezeket a világokat fedezte fel Christian időt és energiát nem kímélve, hogy aztán írásban mutassa be a pihenni, kikapcsolódni vágyóknak az adott bolygó érdekességeit. Tulajdonképpen egy utazási rovatot vezetett, de talán ez több is volt annál. Az összesen 8 bolygón átélt kalandjait, több kötetben adták ki és elég magas rendszeres olvasói körrel rendelkezett.

Szerette a munkáját, az érintetlen természet rajongója volt. Ő szabadalmaztatta azt a talajszint felett 4-5 méterre lebegő járművet, mellyel a mályva, lila és vörös sivatagi túrákat lehetett megjárni. Persze ez a sivatag messze nem olyan volt, mint földi elődjei. A színek például nem az ottani növényzet, sem a talaj színére utaltak, hanem az eső, az ottani égi csapadék színére. Nem is sivatagi klíma uralkodott, inkább egy szavannai vidékre emlékeztetett, gazdag állat és növényvilággal. Mindegyik bolygó kétharmada védetté volt nyilvánítva, a nyaralni vágyók a maradék egyharmadot használhatták. Itt pedig maximálisan gépesítve, minden kényelmi és komfortszintnek megfelelő hoteleket alakítottak ki, figyelve az egyén szükségleteire. Méltán volt büszke magára, és végignézve életén elégedetten hunyta le a szemét.

Mikor ismét kinyitotta Letti ült az ágya mellett, és halkan olvasott valamit. Mikor észrevette hogy felébredt, rámosolygott.

-Hozzá se nyúltál az újsághoz. Nem érdekel már? – kérdezte félénken.

-Csak felbosszantanak az örökös ígérgetésekkel, Ubu így, Ubu úgy, áttörést emlegetnek, de a vak is látja, hogy semmi kézzelfoghatót nem tudnak felmutatni. – válaszolta Chris ingerülten, miközben felküzdötte magát ülő helyzetbe az ágyban.

-Tégy meg nekem valamit! - mondta hirtelen felindulásból – Ha már én nem leszek… ne kérlek, ne nézz így… szóval, ha már én nem leszek, akkor menj el az Ubu-ra. Felesége kétkedő arcát látva aztán megismételte. -Te, igen és egyedül. Én Veled leszek, hiszen mondtam. Megvárom, míg utad végére érsz. Letti maga elé bámulva ismételgette hitetlenül a szavakat: Én és egyedül és Ubu.

-Kérlek! – szólt még Chris, és nagy lendülettel kiszállt az ágyból. –Most pedig sétálok egyet így utoljára, elkísérsz? – kacsintott kedvesére.

-Igen, természetesen. – mi mást is mondhatott volna. A legyengült lábakhoz még párja teljes erejére is szüksége volt, hogy megtartsa testét. Talán kívülről úgy nézett ki, mintha a férfi vezetné őt, de ez korántsem volt így. A következő három napban újra visszatért az ereje, sokat nevettek, beszélgettek és minden délután sétáltak a kertben egy keveset. Minden alkalommal meginvitálta párját az utolsó sétára, és vissza-visszakanyarodott beszélgetéseikben az Ubura.

Végül felesége ígéretet tett, melyben megfogadta: a gyászidőszak lejárta után felkeresi az Ubu-t. Mintegy utolsó ajándékként ajánlotta fel férjének ezt az utat, és ő boldogan elfogadta.

folytatás következik...

Ubu Titka 2.

Itt a második fejezet, olvassátok figyelmesen, mert minden szónak jelentősége van.

2.

Félhomály derengett a szobában, és nehéz, jellegzetes szag uralkodott odabenn. Christian félig ült félig feküdt a hatalmas ágyban és elmerengett, miközben egy kézitükörhöz hasonló szerkezetet nézegetett. A tükörben képek váltogatták egymást, melyeken ő és szeretett felesége életének pillanatai villantak fel, néha filmszerűen, néha meg-megállva egy-egy jelenetnél. Talán a földi digitális képkerethez tudnám hasonlítani, de persze annál sokkal többet tudott. Minél jobban közeledett élete vége felé, annál többször játszotta vissza az esküt, melyet akkor tett, mikor feleségül vette Alettát. Akkor mindig csalfa mosoly játszott az arcán, hiszen lepergette magában, mennyit unszolta Letti, míg rászánta magát a döntésre. Mindennél jobban szerette őt, de a nyilvános szereplést ki nem állhatta. Miért mondjam el egy rakás idegennek, azt ami csak kettőnkre tartozik? Minek mondjam el, amit már amúgy is tudsz?  Miért? Erre Letti egy könnyű csókot dobott a homlokára, rákacsintott, és csak annyit válaszolt: Csak bízz bennem. S ő azt tette. Az esküvő után valahogy megváltozott minden. Súlya lett az egésznek, kiteljesedett, büszke lett, és felnőtt. Talán ez a legjobb szó. Nem abban a komoly, és felelősségteljes értelemben, hanem mintha a szeretet egy mélyebb megnyilvánulási fokára lépett volna. Soha nem bánta meg. 34 évet töltött el férjként, időközben apaként, és 1 éve már nagypapaként is. Hosszú, erős szálú fekete hajába fehér szálak keveredtek. Csontos, vékony ujjaival, behozta a bolygórendszer térképét. Sorra vette azokat a helyeket, ahol együtt voltak. Imádott új és újabb bolygókat felfedezni, s Letti boldog alázattal tartott vele. Neki csak az volt a fontos, hogy együtt legyenek. A tükörben bolygó szerinti csoportosításban szerepeltek a képek. Tökéletes rend uralkodott.

Még az a bizonyos leves felfedezése előtt is sokat repült. Akkoriban minden egyes út előtt aláírattak vele egy nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy tisztában van azzal a kockázattal, mit jelent életidejére nézve az utazás. Ezért is volt az eledel nagy áttörés. Már nem befolyásolta negatívan az emberi szervezetet, a különleges étel visszaadta azt az időt, melyet amúgy kitörölt volna az űrutazás. Ő most nyeli le a méregpohár tartalmát. Tudta, tisztában volt vele. Akkoriban fiatal volt és úgy gondolta nem az élet hossza a lényeg, hanem a tartalma. Ő vállalta a kockázatot. Nem bánta meg. Vagy mégis? Valahogy olyan fura érzése lett. Azonnal elemezni kezdte magát. Igen, ha csak önmagát nézte valóban nem bánta, hogy elveszítette azt a maradék pár évet, amit a korai veszélyes utak vettek el tőle. Inkább csak Letti miatt aggódott, vajon ő hogy fogja ezt az egészet túlélni. Már kisiskolásként megtanulták, hogyan kell felkészülni a halál eljövetelére. A tisztulási gyakorlatokat már nap mint nap végezte. A megbékélést, elfogadást együtt vették végig. Már akkor látta kedvese szemében, hogy nem fogja fel a szavak értelmét, és már kezd a gyász eluralkodni rajta. Először dühös volt rá. Hiszen még él, hogy teheti ezt?! Aztán az ő fejével gondolkodva megértette őt. Nem erőltette tovább a közös gyakorlatokat, kicsit magába fordult a következő pár napra, míg újra megtalálta lelki békéjét. A félelem még így is megtalálta néha napján, azzal sokat küzdött.

Meg egy befejezetlen feladattal. Az Ubu bolygó képtára üresen tátongott. Az egyetlen ismert, (és mégis ismeretlen) bolygó az univerzumban, ahol ő még nem járt. Hogy lehet ez?

Az ajtó hangtalanul kinyílt és Letti jött be bocsánatkérő kifejezéssel az arcán, magával hozva a reggeli kávéját és a napi sajtót. Épp a napokban nevettek egy érdekes felfedezésen egy nagyot. Letti imádja az ókori Egyiptomot. Gyűjti a vele kapcsolatos mindennemű információt, képet, tudományos fejtegetést, bulvár cikket, akármit. Az akkori időkben agyagtáblákra vezették a fontosabb információkat. A mostani tablenews, amit behozott és elektronikusan tartalmazta a főbb bolygók kereskedelmi, utazási, politikai és szórakoztatási híreit, pontosan akkora méretre, mint az ókori agyagtáblák.

-és pontosan annyi hasznos információt tartalmazhatott, mint ez a szennylap itt.- Mondta nevetve Chris.

-szóval semmit nem változott a világ. - válaszolt Letti lebiggyesztett ajakkal, mely sajnálkozását vélte kifejezni, bár nem mindig sikerült neki, ilyenkor megint önfeledt nevetésben törtek ki.

Christian rápillantott a villogó címlapra, majd megjegyezte magának, ma még az újság is engem bosszant.

Idén leleplezzük Ubu titkát

Hirdette a főcím. Gyakorlatból tudta, minden hírmorzsát a marketingesek kész tényként adnak el, ezért a –hat, -het kis ragot utána kell mindig gondolni a fejlécben szereplő igének.

Talán emiatt is jó lett volna még egy kicsit élni. Ő maga is olvasta már a jóslatokat, miszerint az emberiség mostanra érett meg arra, hogy annak az elvileg jelentéktelen, ködbe veszett kisbolygónak a titka kiderüljön. Már 40 éve tudnak róla a csillagászok, űrhajóval minden gond nélkül megközelíthető. Egy gond van csak. Senki nem emlékszik az ott töltött időre. Tudományos vizsgálatok szerint a bolygót körbevevő köd egyfajta védőgyűrűként működik, ami kitörli a bolygón töltött időt az emberek emlékezetéből. De vajon miért? Mi van ott? Mi történik ott?

Hamarosan folytatom...

Ubu Titka 1.

Egy novella-kezdeményt szeretnék bemutatni nektek, a következőkben fejezetenként fogom küldeni, remélem rákaptok az izére. Maga az ötlet nagyon jó, bár az íráson még bizonyára lehetne javítani. Szóval óvatosan a kritikával, mert még kezdő vagyok :)))   Mira Long: Ubu Titka

1.

-         Lányok, itt egy szabad asztal, gyertek! Kiáltotta Fanni, és lelkesen integetett az étterem közepe felé, ahol egy 4 személyes asztal állt üresen. Ő már le is tette a tálcáját, és heves karlengetésekkel hívta fel magára a figyelmet, ahogy invitálta barátnőit a sikeresen megszerzett asztalhoz. Nagy volt a tömeg és a hangzavar, boldog párok, csoportok gyülekeztek itt, és a kötelezően előírt sűrű levest kanalazták. Az asztal nem volt elég kis társaságuknak, hiszen 6-an voltak, de jelen állapotban ez is több volt a semminél. Ketten álldogáltak és trécseltek, a többiek pedig helyet foglaltak. Aletta mélabúsan kosztolta be a forró sűrítményt. Eszébe jutott az első alkalom, mikor ilyet evett. Még a feltaláló neve is megmaradt kissé már lyukacsos emlékezetében. Rosella S. díjat kapott ezért az ételért. Mindenféle zöldség, hús, és gyümölcs vegyítése, természetesen titkos összetevőkkel, és titkos arányokkal. Minden űrsikló felszálló helyen ezt adták, az idők folyamán talán 6-8 különböző ízvilággal rukkolt elő Rosella, de mindegyik hatása ugyanaz volt. Felszállás előtt egy nagy tányér levest kellett enni az utasoknak, hogy az űrutazást az emberi szervezet ne viselje meg. Hiszen amint kiszállnak a nyaralásra kipécézett bolygón, már nem akarnak vesződni holmi aklimatizálással. Aletta a háta közepére se kívánta ezt az utat, de látva barátnői izgalomtól kipirult arcát, lelkesedésüket, no meg az ígéret, amit tett, nem hagyták, hogy otthon maradjon. Éppen befejezte az ebédjét, amikor a kijelzőn az ő járatuk beszállási adatai kezdtek villogni.

-         Nyomás csajok, idő van! Kiáltotta a mindig tettre kész Fanni, egy apró mosolyt csalva ezzel Aletta arcára, majd úgy döntött még pár kortyot iszik az italából is, de mire letette a poharát, barátait elnyelte a tömeg. Sietve furakodott keresztül az emberáradaton, fel-fel villanva észre is vette, hol az egyik, hol a másik lány egy-egy jellegzetes hajkoronáját, fejtartását, amiből aztán kikövetkeztette merre haladjon tovább. Csak félig volt jelen, nem érdekelte az egész, de mégsem akart elveszni.

-         Hiszen megígértem neki- gondolta magában, mikor fellépett a több mozgólépcső egyikére, és felsejlett neki az ígéret körülménye.

Folytatás következik...

Sors-fonat 1. A jövő előkészületei

Bobo hanyatt feküdt a mezőn, két kezét a feje alá tette párnaként, komfortosabbá téve a kemény földet és az eget kémlelte. Kiskamasz fiú volt, nyurga, éppen most kezdett pelyhedzeni a bajuszkája, ami huncuttá tette a mosolyát, még a szeme is hamiskásan csillogott. Gajjó szavain elmélkedett, miközben a tovarepülő felhőket nézte. Nehéz volt elfogadni a szavakat, Gajjó mondatainak értelmét, mégis megpróbálta. A réten, természetközelben könnyebb volt elképzelni, azonosulni vele.
"Ahogy utat tör a tenger, a sziklákon át,
ahogy elhordja a port a szél, éppúgy görgetjük a sorsunk, életeken át...."
-Bobo! Merre vagy? - hangzott fel a távoli falu határából.
Felemelte a lábát, ami kilógott a dús aljnövényzetből, hogy Csík megláthassa. Ő kacagva futott feléje. Nővére minden ilyen tréfán nevetett, mókásnak találta, hogy a rétből egyszer csak kinő egy láb, ráadásul fejjel felfelé. Csilingelő nevetése volt, és hamar elő lehetett csalogatni a cseresznye piros ajkak közül. Fürgén mozgott, ismerte az egész vidéket. Tanítványai voltak mindketten Gajjónak, a falu öreg bölcsének, ami különös kiváltság volt, már csak azért is, mert általában egy családból, csak egy gyermek kerülhetett Gajjó szárnyai alá. Az öreg messziről érkezett a faluba, állítása szerint azért, hogy tanítsa őket. Igazából nem is volt annyira vén, talán csak a szakáll, és a cserzett bőre tette azzá, meg az a távolba meredő szeme, ami mindig kicsit párás volt, mintha megkönnyezné a múltat, miközben fürkészi a jövőt. Pár éve jött, és azóta kellemesebb élet lett a faluban. Gajjó tanácsot adott mikor vadásszanak, mikor milyen bogyót, zöldet, fűveket egyenek, hogyan tartósítsák őket és még sokkal többet is. Azóta nem éheztek, sőt gyarapodtak mind testben, mind lélekben. Gajjó tanított a születés-halál körforgásáról, a lélekről, a csillagokról, távoli népekről. Tisztelet övezte, hallgattak rá mindenhol, ahol eddig járt.
Csík maga volt az elfogadás, minden szót úgy, ahogy volt kérdés nélkül elhitt Gajjónak, olyan igaznak, mint hogy a napkorong fenn van az égen.
Bobo, az öccse, tele volt kérdéssel, minden egyes alkalommal megizzasztva ezzel mesterét. Mégis, Gajjó, őt tartotta a legígéretesebb tanítványának.
-Gyere Bobo, Gajjó összehívott minket!- kiabálta Csík, miközben hátradobta hosszú fekete haját.
-Miért? -kérdezte Bobo.
-Nem tudom, nekem csak szólt, hogy keresselek meg téged. Én pedig sejtettem, hogy itt talállak.-lihegett, és meghajolt derékban, hogy kifújja magát.
-Gyere, siessünk vissza, nagyon kíváncsi vagyok, mi történhetett.

Gajjó a természetadta kis terecske szélén állt, egy fa árnyékában. Halkan beszélt, mintegy elővezetve mondandóját. Magyarázott, példákat mutatott, néha a kezével hadonászott, olykor a hangját is felemelve. Egyfajta hullámzássá alakult át ahogy a hangsúlyt megnyomta,vagy éppen suttogássá halkult kissé rekedtes hangja. A falu gyermekei körben álltak és érezték az öreg karizmáját, energiája körülölelte őket. Miközben gesztikulált, fél szemével figyelte az eget.
-Több éve vagyok itt veletek, hogy tudásomat, tapasztalataimat átadjam nektek. Ma éjjel eljön a megfelelő csillagállás, amikor elküldhetitek üzeneteiteket, ahogyan tanítottam. Küldhettek egyfajta kulcsot, kódot, megoldást, csak önmagatokat kell elfelejteni, ponttá zsugorodni és kiteljesedni. Ma még itt leszek veletek és segítek. Ha bármi kérdésetek van, még feltehetitek. Holnap hajnalban útra kelek, hiszen még sok faluban várnak engem. Most menjetek.


Folytatás következik...