Fogalmazást kellett írni a tegnapi -állatok világnapja- alkalmából a kutyaiskolában. Büszkén mutatom a miénket:
Az én gazdim
Az én gazdim, nekem a MINDEN. Képzeljétek, felkel a teljes sötétben, hogy engem (a menhelyről megmentettet) elvigyen megnézni a CSODÁT. Izgatott vagyok, remélem ma is megtörténik. Az a hatalmas fénygömb fogja az arany seprűjét, és lassan, de annál nagyobb alapossággal fog neki, hogy minden egyes zugból, sarokból kikergesse a feketeséget. Olyan észrevétlenül történik, olyan csendben, mégis magasztos, ahogy tűnik el a sötétség. Gazdi, mikor felérünk a templomhoz, készít pár fotót, amit hazaérve megmutat Kisgazdinak, aki elérzékenyülve nézegeti. Kisgazdival nappal, vagy estefelé sétálunk, akkor néha jönnek a miniemberkék is, na meg Ffff. Ne kérdezzétek, ő miért jön. Még Gazdi sem tudja, hallom, ahogy szabadkozik az idegeneknek: igen, igen, a macska is velünk van. Senki sem hívja, de csatlakozik magától. Ffff olyan, mint egy westernhős: öntörvényű. Néha odasimul hozzám, máskor meg fúj, oda akar kapni az orromhoz, de én gyorsabb vagyok ám! Mit neki a szabályok, szigor. Nekem Gazdi mellett kell jönnöm. El tudjátok képzelni az milyen nehéz? Mikor hív a sok illat, szaladni, futni, igen, ott elől azt feltétlenül meg kell szagolni, ó igen, megyünk a szagmennyországba, micsoda boldogság, és nem, nem lehet előrerohanni, a Gazdi mellett kell kullogni.
Aztán már meg is történt a varázslat, világos van, fényesre, tisztára seperve minden. Örömmel néz végig földjén a Napkorong, s mi ketten a Gazdi meg én, részesei voltunk a csodának.
