Ki virágzott a Karácsonyfa a szívemben.
Nem minden hullámzik a felszínen, a látványos ölelések, bújások, puszik, csikik, pajkos csípések, persze jól esnek, olvadozom tőlük rendesen.
De ami mélyen felszántja lelkem barázdáit, az a meglepetés, amit kishitűként nem is reméltem.
Nehéz az árral szemben evezni, fárasztó nagyon. Néha, egy kicsit, tényleg egy icipicit jó lenne sodródni, ráfeküdni a vízre, hadd vigyen.
Elegem van a kérdésekből, elegem van a finom válaszokból, elegem van a magyarázkodásból.
De miért? Csak. Pont.
A válaszokat talán soha sem leljük meg, de az apró nyitások óriási erőt adnak, hogy újra felvegyem azt az evezőt, és nekimenjek az árnak, legyen az bármilyen hatalmas, mert megéri.
Tegnap volt a karácsonyi műsor az iskolában. Felkészültem a legrosszabbra.
Arra, hogy csak áll ott megszeppenve, elesetten.
Az első sorba tették.
Mikor megláttam, nem értettem, összezavarodtam.
Messze volt, nem láttam jól, videóztam.
Aztán, hazafelé végig énekelte az utat.
Alig várta, hogy lássa a videót, énekelte akkor is, néztem, bámultam, megtörtént a csoda.
Észrevette, rámnézett, rámmosolygott.
Karácsony volt tegnap este, igaz Karácsony.
