1992 óta írom egy kis füzetbe, hogy milyen könyveket olvasok el. Erre azért van szükségem, mert úgy gondolom, milliárd és millárd jobbnál jobb könyv létezik, ezért igyekszem 1 könyvet csak egyszer elolvasni, hogy jusson időm a többire is. :) Persze vannak kiemelkedően jó könyvek, amiket én is elolvasok többször. A többedjére olvasottak már nem kerülnek be a füzetbe. Érdekes, hogy amíg elsőre egy nagy kedvenc könyvem legvége nem tetszett, kifejezetten csalódtam a végkifejletben, úgy másodjára megértettem és elfogadtam a végét. Talán egy-egy könyvhöz meg kell érni. Aztán meg azt szoktam mondani, javítom a statisztikát, és azok helyett is olvasok, akik nem űzik komolyan ezt a felemelő tevékenységet.
Még egy érdekesség, amikor egy könyv igazán megérint, eltelhet sok-sok év az olvasása után, mégis, ha egy részt meg szeretnék keresni, kb. 5 percen belül meg is találom, legyen akár több ezer oldalas is a könyv.
Íme az idei listám 19 könyvvel:
Manda Scott: Boudica, A sas látomása
Manda Scott: Boudica, A bika látomása
Joy Adamson: Oroszlánhűség
Diane Wynne Jones: A vándorló palota
Diane Wynne Jones: Az égi palota
Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval (Vermeer festménye alapján)
Andrew Matthews: Hallgass a szívedre
Kertész Erzsébet: Zöldfa utcza 38. (Veres Pálné regényes élete)
Rónaszegi Miklós: A rettenetes Kartal
Anthony Horowitz: Hollókapu / Az ötök ereje
Anthony Horowitz: Égi Háború / Az ötök ereje
Majgull Axelsson: Áprilisi boszorkány
George R.R. Martin: Trónok harca
George R.R. Martin: Királyok csatája
George R.R. Martin: Kardok vihara
George R.R. Martin: Varjak lakomája
George R.R. Martin: Sárkányok tánca
Somlói Ferenc: A csodák könyve
Richárd Salinger: Omyno
Persze most is olvasok két könyvet, de azok még folyamatban...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyvek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: könyvek. Összes bejegyzés megjelenítése
2012. december 30., vasárnap
2011. október 6., csütörtök
Zöld dolgok amik nem "zöldségek"
"Néprajzos körökben ismert legenda szerint egyszer bukaresti kutatók elmentek Gyimesben fölmérni az "ökológiai katasztrófát". A statisztikák ugyanis az mutatták, hogy a térségben, nincs szemétszállítás-kezdi Agócs Gergely néprajzos....
A legenda szerint megérkeznek, és látják, sehol sincs szemét. Megállítanak egy öregembert, s kérdik, hova teszi a szemetét? Miféle szemetet? - kérdez az vissza. Amit az ember nem eszik meg, azt megeszi az állat. Amit sem az ember, sem az állat nem eszik meg, az valószínűleg jó a földbe. Amit sem az ember, sem az állat nem eszik meg, és a földnek sem jó, az jó a tűzre! Amit sem az ember, sem az állat nem eszik meg, és nem jó sem a földnek, sem a tűzre...Na, azt meg elteszem, jó lesz még valamire!"
National Geographic 2009. márciusi száma (amit mellesleg úgy nyertem a Fagy birodalma kiállításon)
"Őszre fordult az idő. A levelek borvörös árnyalatban pompáztak, s hangosan zörögtek a lovak patái alatt. Carta belovagolt Dynas Dwr kapuján, gyors, kritikus pillantással felmérte a védősáncokat, a tetejükön emelkedő falakat, a nagy, tölgyfából készült városkapukat és az őrtornyokat. Azt nézte, hogy valamennyi jó állapotban van-e, hogy karbantartják-e rendesen. Nagy darab erdőt kiirtottak az utóbbi időben az erődítmény környékén: most mezők és legelők terültek el a néhai fák helyén. Minden mező közepén meghagytak egy tölgyfát, menedékül a kiirtott erdő istenei számára. Soha senki nem emelhetett kezet ezekre a fákra. Amikor majd letelik az idejük, s több száz éves életüket leélve a porba hullanak, új fát telepítenek a helyükre."
Barbara Erskine: A tűz leányai (még egy félig meddig történelmi regényben is megtalálom a környezetvédelmet)
A legenda szerint megérkeznek, és látják, sehol sincs szemét. Megállítanak egy öregembert, s kérdik, hova teszi a szemetét? Miféle szemetet? - kérdez az vissza. Amit az ember nem eszik meg, azt megeszi az állat. Amit sem az ember, sem az állat nem eszik meg, az valószínűleg jó a földbe. Amit sem az ember, sem az állat nem eszik meg, és a földnek sem jó, az jó a tűzre! Amit sem az ember, sem az állat nem eszik meg, és nem jó sem a földnek, sem a tűzre...Na, azt meg elteszem, jó lesz még valamire!"
National Geographic 2009. márciusi száma (amit mellesleg úgy nyertem a Fagy birodalma kiállításon)
"Őszre fordult az idő. A levelek borvörös árnyalatban pompáztak, s hangosan zörögtek a lovak patái alatt. Carta belovagolt Dynas Dwr kapuján, gyors, kritikus pillantással felmérte a védősáncokat, a tetejükön emelkedő falakat, a nagy, tölgyfából készült városkapukat és az őrtornyokat. Azt nézte, hogy valamennyi jó állapotban van-e, hogy karbantartják-e rendesen. Nagy darab erdőt kiirtottak az utóbbi időben az erődítmény környékén: most mezők és legelők terültek el a néhai fák helyén. Minden mező közepén meghagytak egy tölgyfát, menedékül a kiirtott erdő istenei számára. Soha senki nem emelhetett kezet ezekre a fákra. Amikor majd letelik az idejük, s több száz éves életüket leélve a porba hullanak, új fát telepítenek a helyükre."
Barbara Erskine: A tűz leányai (még egy félig meddig történelmi regényben is megtalálom a környezetvédelmet)
2011. április 4., hétfő
A hely ahol élünk
"Ez a világ kétségkívül minden világok legjobbja és legrosszabbja - itt vannak a legszebb érzékletek, a legkifinomultabb érzelmek...a legaljasabb vágyak, a legsötétebb tettek. Ennek talán így kell lennie. Talán a mélypontok nélkül a csúcsok sem tudnak olyan magasra nőni."
Stephenie Meyer: A burok című könyvéből
2011. március 30., szerda
rizs és kacsa
"Japánban körülbelül 10 éve olyan rizstermesztési eljárást vezettek be, amely azóta rohamosan terjed. Gazdálkodók tízezrei követik Japánban, és Ázsia más országaiban is. Miután kiültették a rizsdugványokat az elárasztott rizsföldekre, kacsákat eresztenek rá. Sohasem bántják a kacsák a rizst, viszont megeszik a kártevő rovarokat, csigákat, gyommagvakat, és kiszedik a gyomokat is. Közben kotorva a talajt levegősebbé, lazábbá teszik. Továbbá a rizsföldön a kacsán kívül még egy hal is megél, amely a kacsák ürülékével és algákkal táplálkozik. A kacsák és halak ürüléke trágyázza a talajt. Önmagát fenntartó természeti rendszert alkot a rizsföld, amelynek rizs, gyomok, rovarok, hal és kacsa egyaránt része. Ilyen rizsföldön a termésátlagok legalább 20-50%-kal magasabbak, mint a hagyományos módszerrel művelteknél. Továbbá nagy nyereség a kacsa is, amelynek alig kell máshonnan táplálékot vásárolni. Emellett a gazdáknak jóval kevesebbet kell dolgozniuk, nem kell gyomlálniuk, vegyszerezniük sem.
Kínában csaknem hatvanezer hektáron, parasztok tízezrei bevonásával végeztek kísérletet, ami megmutatta, hogy a fajtabeli változatosság segítségével elkerülhetjük a vegyszerek alkalmazását, és egyben jelentősen növelhetjük a hozamokat. Ugyanazokba a táblákba kétféle rizst vetettek. Egyik, az értékesebb fajta, nehezebben termeszthető, mert egy gombabetegség komolyan veszélyezteti a termést, a másik egy közönségesebb rizsfajta, amelyet a fenti gombabetegség nem támad meg. Úgy vetnek, hogy a értékesebb rizs sorai közé több sor közönséges rizs kerül. Ezzel a értékesebb rizst támadó gombafertőzés mértéke a huszadrészére csökkent. Ennek oka az, hogy a magasabbra növő értékesebb rizs több napfényt kap, és a gombaspórák nagyobb távolságokra nehezebben terjednek. Mivel a kis parcellákon a parasztok úgyis sarlóval aratnak, kétféle rizs szétválogatása nem okoz különösebb gondot. Ezzel az egyszerű eljárással egy adott területen vegyszerek alkalmazása nélkül 14%-kal nőtt a parasztok jövedelme.
Az Egyesült Államokban különböző fajtájú búzákat vetettek ugyanabba a táblába. Keverten takarították be a termést, és kevesebb vegyszer felhasználásával magasabb termésátlagot kaptak. Ez a kiskertekben gazdálkodók számára is jól ismert. Ha megfelelően választott növényeket termesztünk egymás mellett, a kártevők és a betegségek jóval kevesebb gondot okoznak. Ehhez viszont még sok kutatásra van szükség, és közkinccsé kell tenni az erre vonatkozó ismereteket."
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
Kínában csaknem hatvanezer hektáron, parasztok tízezrei bevonásával végeztek kísérletet, ami megmutatta, hogy a fajtabeli változatosság segítségével elkerülhetjük a vegyszerek alkalmazását, és egyben jelentősen növelhetjük a hozamokat. Ugyanazokba a táblákba kétféle rizst vetettek. Egyik, az értékesebb fajta, nehezebben termeszthető, mert egy gombabetegség komolyan veszélyezteti a termést, a másik egy közönségesebb rizsfajta, amelyet a fenti gombabetegség nem támad meg. Úgy vetnek, hogy a értékesebb rizs sorai közé több sor közönséges rizs kerül. Ezzel a értékesebb rizst támadó gombafertőzés mértéke a huszadrészére csökkent. Ennek oka az, hogy a magasabbra növő értékesebb rizs több napfényt kap, és a gombaspórák nagyobb távolságokra nehezebben terjednek. Mivel a kis parcellákon a parasztok úgyis sarlóval aratnak, kétféle rizs szétválogatása nem okoz különösebb gondot. Ezzel az egyszerű eljárással egy adott területen vegyszerek alkalmazása nélkül 14%-kal nőtt a parasztok jövedelme.
Az Egyesült Államokban különböző fajtájú búzákat vetettek ugyanabba a táblába. Keverten takarították be a termést, és kevesebb vegyszer felhasználásával magasabb termésátlagot kaptak. Ez a kiskertekben gazdálkodók számára is jól ismert. Ha megfelelően választott növényeket termesztünk egymás mellett, a kártevők és a betegségek jóval kevesebb gondot okoznak. Ehhez viszont még sok kutatásra van szükség, és közkinccsé kell tenni az erre vonatkozó ismereteket."
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
2011. március 29., kedd
Sörfőzés - kicsit másképp
"Egy, már jó ideje működő rendszer a következő. Létrehozója, Günther Pauli, eredendően üzletember, akinek a sörfőzdékre kidolgozott módszerét ismertetjük. A sörfőzdék a szilárd nyersanyagoknak, nagyrészt a sörárpának csak 4%-át használják, a többi hulladék. Hulladéka a szén-dioxid, a lúgos szennyvíz és a hulladékhő. Ám a szilárd hulladék 70%-a rövid szálú rostanyag, amelyet a papíripar nem tud feldolgozni, és takarmánynak sem jó. Viszont a gombák lebonthatják. Így hát a piacon keresett gombákat termesztenek rajta. Utána már jó takarmánynak (45%-a szénhidrát), azt tehenek eszik meg. A sörfőzdék szilárd hulladékának 26%-a fehérje. Ebben gilisztát tenyésztenek (egy évi százezer hektoliter teljesítményű sörfőzde naponta 1,3 tonna gilisztát termel). Maga a giliszta a baromfi természetes tápláléka, sokkal jobb, mint amin általában a gyári csirkéket nevelik. Majd a marhák és a csirkék trágyája az emésztőbe kerül, az itt termelődő metán erőforrás. Természetes úton kezelik az itt visszamaradó szennyvizet, megfelelő növények és állatok társításával halakat tenyésztenek benne, amelyek szintén eladhatóak. A lúgos szennyvízbe bevezetik a szén-dioxidot, és ebben értékesíthető algákat termesztenek. Egy ilyen rendszer energetikailag teljesen önellátó, hétszeres termelékenységet, és négyszeres foglalkoztatottságot teremt az eredeti sörfőzdékhez képest. Nincs az egységek között szállítási költség és szennyezés, és rengeteg élelmet termel az éhező országokban. "
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
2011. március 27., vasárnap
Az edo korszak
"1603-1867-ig tartó időszak Japánban az Edo-korszak, ez a Tokugava sógunátus kora. Edo a mai Tokió korábbi neve, akkor került ide a kormányzási központ. Manapság az Edo korszaknak egy olyan jellegzetességére figyeltek fel,amilyen igen fontos lehet az emberiség egészének jövőjére nézve is. Ekkor ugyanis egy hatalmas és népes birodalom hosszú időn át képes volt fenntartható életrendet követni. Nem belülről bukott meg ez a rendszer, külső fenyegetés terelte Japánt más pályára.
1600-ra Japán népessége elérte az eltarthatósági határt, amit növekvő feszültségek, lázadások sora is jelzett. Ráadásul erősödött a külső, különösen az európai befolyás, ami hozzájárult a belső ellentétek kiéleződéséhez. Emiatt a hatalomra kerülő katonai kormányzat igyekezett visszaszorítani a kívülről érkező hatásokat. Erősen központosították a hatalmat. Elzárták a szigetországot a világtól. 1639-ben rendeletet hoztak, amelyben megtiltották, hogy a japánok elhagyják hazájukat. Annyira féltek az idegen eszméktől, hogy egyúttal az éppen külföldön tartózkodóknak megtiltották a hazatérést, még a kereskedők, halászok, hajósok sem térhettek haza. Külföldi sem léphetett Japán földjére, csak egy maroknyi holland és kínai kereskedőnek engedték meg, hogy Nagaszaki közelében egy szigeten tartózkodhasson. Állomásuk forgalma a 18. századra évi két hajórakományra apadt.
Szinte államvallássá emelték a buddhizmust. Egy család egy adott területhez, szentélyhez volt kötve, itt tartották nyilván a családot. Ezt a nyilvántartást felhasználva röghöz kötötték a lakosságot. Még a legkisebb falut is csak engedéllyel lehetett elhagyni, út menti ellenőrző állomások ügyelték a rendet. Megszabták, miként lehet közlekedni, ki hogyan, mivel utazhat, hány kísérője lehet. Ezzel azt is elérték, hogy mindenkinek helyben vállalnia kellett cselekedeteinek következményeit. Nem lehetett azt megtenni, hogy valaki a lakóhelyén becsap, megrövidít, megkárosít másokat, majd megszedve magát lelép, és ezt másutt újrakezdi, vagy csak elköltözve zavartalanul élvezi csalárdul szerzett gazdagságát.
Évszázadokra visszamenőleg pontos népességi adatokkal rendelkezik az ország, ennek számítógépes feldolgozása kb. 20 éve kezdődött meg. 1720-ban tartották meg az első nemzeti népszámlálást, amelyet azután rendszeresen megismételtek. Innen tudjuk, hogy végig az Edo-korszakban Japán lakossága nagyjából állandó volt, csaknem 30 millió.
...
Előírták a sógunok a ranghoz illő öltözéket, udvartartást, kíséretet. Kötelezővé tették, hogy a sógunnak rendszeres ajándékot adjanak. Jelentős összegekkel hozzá kellett járulniuk az építkezésekhez és egyéb költségekhez. Így erősen korlátozták a jövedelmek felhalmozódását és az emberek mozgásterét. Megakadályozták, hogy a gazdag tovább növelhesse gazdagságát és nagyobb hatalomra tehessen szert.
Egy ennyire erősen megkötött népnek meg kellett adni valahol a kibontakozás lehetőségét. Igen nagy gondot fordított a sógunátus az oktatásra. Kinyilvánították, a művelt, tanult ember megérti, mi a jog, az igazság, és a kötelesség. Egy felsőbb osztálybeli embernek még szorgalmasabban kell tanulnia. Bevezették az alapfokú oktatást is. Ezek a rendházak, szentélyek mellett működő intézmények ugyan nem adtak magasabb fokú képzést, de megtanították az alapfokú írásjeleket, és oktatták a fegyelmezett, engedelmes életet megkövetelő erkölcstant. Virágoztak a művészetek, a színház, a zene, a szertartások, a kertépítés és mások. Gazdagok és szegények egyaránt szerettek olvasni. Csaknem 7000 könyvesbolt és kb. nyolcszáz kölcsönkönyvtár működött az országban. Számos kiadvány elérte a nyolcszázas példányszámot.
Összefoglalva elmondható, hogy az Edo-korszakban Japánt nem támadták meg kívülről. Békés időszakot élt meg, szinte egyáltalán nem voltak belső háborúskodások. Csak az együttélési szabályokat és az állam kemény törvényeit kellett betartani. Szellemileg és gazdaságilag is hatalmas eredményeket ért el. Igaz, a gazdaság fejlődése nem a nyugati értelemben vett növekedésnek felelt meg.
Japánban kevés a művelhető földterület és a nyersanyag. Bár az ország területe csaknem háromszorosa hazánkénak, a lakható, művelhető területe csak akkora, mint Magyarországé. Nagyrészt lakhatatlan hegységek borítják, kétharmad része erdővel fedett. Forrásként természetesen be kell számítanunk a tengeri halászatot. Ahogy említettük, ezen a gyakorlatilag hazánknyi területen az Edo-korszakban 30 millió ember élt úgy, hogy semmit sem vittek be külföldről. Nem voltak éhínségek. Japán gazdaságának alapja az újrahasznosítás volt. Annyira kevés volt a forrás, hogy mindennel nagyon gondosan és takarékosan kellett bánni. Nagyon költséges volt új dolgokat vásárolni, ezek a közönséges ember számára megfizethetetlenek voltak. Mindent, amit csak lehetett, felhasználtak, újrahasználtak, megjavítottak. Lehet mondani, szemét szinte nem létezett. Számos újrahasznosító mesterség létezett. Az edényeket, és más fémeszközöket, ha kilyukadtak, megfoltozták. Nálunk is ismert volt ez a múlt század közepéig, az öregebbek még emlékezhetnek, a falvakat, városi házakat felkereső drótos tótokra. Törött cseréptárgyakat rizsből készült ragaccsal erősítettek össze, majd hőkezeltek. Fából készültek a folyadékokat tároló hordók, ezeket bambuszból készült abroncsokkal fogták össze. Ha az abroncsok öregedtek, töredeztek, kicserélték őket. Javították a lábbeliket, papírlámpákat, és minden mást, amíg csak lehetett.
Összegyűjtötték a használt dolgokat és újra feldolgozták. Így felvásárolták a használt papírt is. Ami papír már annyira értéktelen volt, hogy nem kellett a felvásárlónak, azt más gyűjtötte össze és adta el a megfelelő gyűjtőhelyen. Akkoriban valamennyi ruha kézi szövéssel készült, így nagy érték volt. Edoban kb. 4000 használtruha-kereskedő élt a felvásárlásból. Bambuszból készítettek esernyővázat és zsírpapírt húztak rá. Felvásárolták a régi esernyőket, és lecserélve róluk a papírt, új esernyőt készítettek. Csomagolópapírnak adták el a használt zsírpapírt. Hasonlóan a használt hordóknak is voltak felvásárlói, akik a felújítással foglalkozó vállalkozóknak adták el őket. Voltak begyűjtők, akik apró játékokat, édességeket vittek magukkal. Olyasmit kiáltoztak, hogy "cserebere". Ha gyerekek játék közben régi szeget, vagy más fémtárgyat találtak, becserélhették játékra, édességre. Felvásárolták a gyertyák lecsöpögött viaszát. Megvették a tüzelés után maradt hamut is, és a parasztoknak, mint talajtápot eladták, ugyanis magas a káliumtartalma. Házaknál hamugyűjtő ládát, nagyobb intézményekben hamugyűjtő bódét tartottak. Más társadalmak is használják erre a hamut, de egyedül Japánban vásárolták fel. Tanintézményekben a tankönyvek nem a tanuló, hanem az intézmények tulajdonában voltak. Feljegyzések szerint megesett, hogy egy matematikai-tankönyvet 109 éven át használtak.
Összegyűjtötték az emberi anyagcseretermékeket is, kb. 1955-ig ez volt a legfontosabb talajerő-utánpótlási nyersanyag Japánban. Mialatt Európában ez járványkeltő veszélyforrás volt, a japánok, mint értéket dolgozták fel. Mivel a széklettel a szervezetből kikerülő kórokozók csak az emberi szervezetben képesek szaporodni, a széklet megfelelő idejű érlelés után veszély nélkül használható a termőtalaj táplálására. Parasztok rendszeresen látogatták a velük szerződést kötőket, pénzzel vagy zöldséggel fizettek. Később nagybani felvásárlók és viszonteladók vették át az ágazatot. Sok lakót tartó háziurak jó pénzt kerestek ezzel. Fintoroghatunk ezen, de a japán városok jóval tisztábbak voltak a mieinknél, és ma is azok. Általában a japánoknak sokkal jobb az egészségi állapotuk, mint a miénk, ugyanakkor tisztaságuk miatt érzékenyebbek is a fertőzésekre, mint mi.
Ilyen takarékosság mellett nem vagy csak alig nőhet a gazdaság. Így a felvásárlók, javítók, gyártók nem sok haszonhoz, befektetni való tőkéhez jutottak. Mindenki csak megélt, de gazdagodni, nem gazdagodhatott. Nem a tömegtermelésen, hanem a források teljes kihasználásán alapult az Edo-korszak fenntartható társadalma.
Japán akkor csak napfényből származó erőforrást használt. Gallyá, ággá, törzzsé, termésekké alakítják a fák a naperőt. Ha a múlt évben képződött terméseket, ágakat, gallyakat használjuk, akkor a múlt évi naperőből élünk. Tekintve Japán erdeit, egy japánra az Edo-korban legalább 200 tonna fa jutott. Évente egy fa tömege átlagosan 5%-kal gyarapodik. Ezzel az évi növekmény egy Edo kori japánra legalább 100 mázsa fa volt. Ennek csak kis töredékét használta fel az Edo-kori fenntartható társadalom embere. Úgyszólván csak a gallyakat eltüzelve megélt. Ezért is lehetett a társadalom fenntartható. Ha nézzük az Edo-korszakot, az erőforrások 80%-a az elmúlt év, 95%-a az elmúlt 3 év napfényéből származik. Mindez azt jelenti, hogy az Edo-társadalom szinte mindenhez, amire szüksége volt, az elmúlt 2-3 év napfényét használta fel. Csaknem mindent növényekből állítottak elő, kívéve a fémből, cserépből és más ásványi anyagokból készült termékeket.
Amíg a villany meg nem jelent, papírlámpákkal és viaszgyertyákkal világítottak, az olajat és a viaszt maguk állították elő. Olajat növényi magvakból sajtoltak, vagy bálnaolajat, szardíniaolajat használtak. Fontos melléktermék a rizsszalma, minden kg rizsre durván 0,8 kg szalma jut. Rizsszalmából öltözetet, lakberendezési, használati tárgyakat is készítettek, és tüzeltek is vele. Hamuja azután visszajutott a földre, 100%-osan hasznosult. Öltözetként papucsot, kalapot, esőkabátot készítettek belőle. Az állattenyésztők és többféle módon használták a rizs szalmáját."
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
1600-ra Japán népessége elérte az eltarthatósági határt, amit növekvő feszültségek, lázadások sora is jelzett. Ráadásul erősödött a külső, különösen az európai befolyás, ami hozzájárult a belső ellentétek kiéleződéséhez. Emiatt a hatalomra kerülő katonai kormányzat igyekezett visszaszorítani a kívülről érkező hatásokat. Erősen központosították a hatalmat. Elzárták a szigetországot a világtól. 1639-ben rendeletet hoztak, amelyben megtiltották, hogy a japánok elhagyják hazájukat. Annyira féltek az idegen eszméktől, hogy egyúttal az éppen külföldön tartózkodóknak megtiltották a hazatérést, még a kereskedők, halászok, hajósok sem térhettek haza. Külföldi sem léphetett Japán földjére, csak egy maroknyi holland és kínai kereskedőnek engedték meg, hogy Nagaszaki közelében egy szigeten tartózkodhasson. Állomásuk forgalma a 18. századra évi két hajórakományra apadt.
Szinte államvallássá emelték a buddhizmust. Egy család egy adott területhez, szentélyhez volt kötve, itt tartották nyilván a családot. Ezt a nyilvántartást felhasználva röghöz kötötték a lakosságot. Még a legkisebb falut is csak engedéllyel lehetett elhagyni, út menti ellenőrző állomások ügyelték a rendet. Megszabták, miként lehet közlekedni, ki hogyan, mivel utazhat, hány kísérője lehet. Ezzel azt is elérték, hogy mindenkinek helyben vállalnia kellett cselekedeteinek következményeit. Nem lehetett azt megtenni, hogy valaki a lakóhelyén becsap, megrövidít, megkárosít másokat, majd megszedve magát lelép, és ezt másutt újrakezdi, vagy csak elköltözve zavartalanul élvezi csalárdul szerzett gazdagságát.
Évszázadokra visszamenőleg pontos népességi adatokkal rendelkezik az ország, ennek számítógépes feldolgozása kb. 20 éve kezdődött meg. 1720-ban tartották meg az első nemzeti népszámlálást, amelyet azután rendszeresen megismételtek. Innen tudjuk, hogy végig az Edo-korszakban Japán lakossága nagyjából állandó volt, csaknem 30 millió.
...
Előírták a sógunok a ranghoz illő öltözéket, udvartartást, kíséretet. Kötelezővé tették, hogy a sógunnak rendszeres ajándékot adjanak. Jelentős összegekkel hozzá kellett járulniuk az építkezésekhez és egyéb költségekhez. Így erősen korlátozták a jövedelmek felhalmozódását és az emberek mozgásterét. Megakadályozták, hogy a gazdag tovább növelhesse gazdagságát és nagyobb hatalomra tehessen szert.
Egy ennyire erősen megkötött népnek meg kellett adni valahol a kibontakozás lehetőségét. Igen nagy gondot fordított a sógunátus az oktatásra. Kinyilvánították, a művelt, tanult ember megérti, mi a jog, az igazság, és a kötelesség. Egy felsőbb osztálybeli embernek még szorgalmasabban kell tanulnia. Bevezették az alapfokú oktatást is. Ezek a rendházak, szentélyek mellett működő intézmények ugyan nem adtak magasabb fokú képzést, de megtanították az alapfokú írásjeleket, és oktatták a fegyelmezett, engedelmes életet megkövetelő erkölcstant. Virágoztak a művészetek, a színház, a zene, a szertartások, a kertépítés és mások. Gazdagok és szegények egyaránt szerettek olvasni. Csaknem 7000 könyvesbolt és kb. nyolcszáz kölcsönkönyvtár működött az országban. Számos kiadvány elérte a nyolcszázas példányszámot.
Összefoglalva elmondható, hogy az Edo-korszakban Japánt nem támadták meg kívülről. Békés időszakot élt meg, szinte egyáltalán nem voltak belső háborúskodások. Csak az együttélési szabályokat és az állam kemény törvényeit kellett betartani. Szellemileg és gazdaságilag is hatalmas eredményeket ért el. Igaz, a gazdaság fejlődése nem a nyugati értelemben vett növekedésnek felelt meg.
Japánban kevés a művelhető földterület és a nyersanyag. Bár az ország területe csaknem háromszorosa hazánkénak, a lakható, művelhető területe csak akkora, mint Magyarországé. Nagyrészt lakhatatlan hegységek borítják, kétharmad része erdővel fedett. Forrásként természetesen be kell számítanunk a tengeri halászatot. Ahogy említettük, ezen a gyakorlatilag hazánknyi területen az Edo-korszakban 30 millió ember élt úgy, hogy semmit sem vittek be külföldről. Nem voltak éhínségek. Japán gazdaságának alapja az újrahasznosítás volt. Annyira kevés volt a forrás, hogy mindennel nagyon gondosan és takarékosan kellett bánni. Nagyon költséges volt új dolgokat vásárolni, ezek a közönséges ember számára megfizethetetlenek voltak. Mindent, amit csak lehetett, felhasználtak, újrahasználtak, megjavítottak. Lehet mondani, szemét szinte nem létezett. Számos újrahasznosító mesterség létezett. Az edényeket, és más fémeszközöket, ha kilyukadtak, megfoltozták. Nálunk is ismert volt ez a múlt század közepéig, az öregebbek még emlékezhetnek, a falvakat, városi házakat felkereső drótos tótokra. Törött cseréptárgyakat rizsből készült ragaccsal erősítettek össze, majd hőkezeltek. Fából készültek a folyadékokat tároló hordók, ezeket bambuszból készült abroncsokkal fogták össze. Ha az abroncsok öregedtek, töredeztek, kicserélték őket. Javították a lábbeliket, papírlámpákat, és minden mást, amíg csak lehetett.
Összegyűjtötték a használt dolgokat és újra feldolgozták. Így felvásárolták a használt papírt is. Ami papír már annyira értéktelen volt, hogy nem kellett a felvásárlónak, azt más gyűjtötte össze és adta el a megfelelő gyűjtőhelyen. Akkoriban valamennyi ruha kézi szövéssel készült, így nagy érték volt. Edoban kb. 4000 használtruha-kereskedő élt a felvásárlásból. Bambuszból készítettek esernyővázat és zsírpapírt húztak rá. Felvásárolták a régi esernyőket, és lecserélve róluk a papírt, új esernyőt készítettek. Csomagolópapírnak adták el a használt zsírpapírt. Hasonlóan a használt hordóknak is voltak felvásárlói, akik a felújítással foglalkozó vállalkozóknak adták el őket. Voltak begyűjtők, akik apró játékokat, édességeket vittek magukkal. Olyasmit kiáltoztak, hogy "cserebere". Ha gyerekek játék közben régi szeget, vagy más fémtárgyat találtak, becserélhették játékra, édességre. Felvásárolták a gyertyák lecsöpögött viaszát. Megvették a tüzelés után maradt hamut is, és a parasztoknak, mint talajtápot eladták, ugyanis magas a káliumtartalma. Házaknál hamugyűjtő ládát, nagyobb intézményekben hamugyűjtő bódét tartottak. Más társadalmak is használják erre a hamut, de egyedül Japánban vásárolták fel. Tanintézményekben a tankönyvek nem a tanuló, hanem az intézmények tulajdonában voltak. Feljegyzések szerint megesett, hogy egy matematikai-tankönyvet 109 éven át használtak.
Összegyűjtötték az emberi anyagcseretermékeket is, kb. 1955-ig ez volt a legfontosabb talajerő-utánpótlási nyersanyag Japánban. Mialatt Európában ez járványkeltő veszélyforrás volt, a japánok, mint értéket dolgozták fel. Mivel a széklettel a szervezetből kikerülő kórokozók csak az emberi szervezetben képesek szaporodni, a széklet megfelelő idejű érlelés után veszély nélkül használható a termőtalaj táplálására. Parasztok rendszeresen látogatták a velük szerződést kötőket, pénzzel vagy zöldséggel fizettek. Később nagybani felvásárlók és viszonteladók vették át az ágazatot. Sok lakót tartó háziurak jó pénzt kerestek ezzel. Fintoroghatunk ezen, de a japán városok jóval tisztábbak voltak a mieinknél, és ma is azok. Általában a japánoknak sokkal jobb az egészségi állapotuk, mint a miénk, ugyanakkor tisztaságuk miatt érzékenyebbek is a fertőzésekre, mint mi.
Ilyen takarékosság mellett nem vagy csak alig nőhet a gazdaság. Így a felvásárlók, javítók, gyártók nem sok haszonhoz, befektetni való tőkéhez jutottak. Mindenki csak megélt, de gazdagodni, nem gazdagodhatott. Nem a tömegtermelésen, hanem a források teljes kihasználásán alapult az Edo-korszak fenntartható társadalma.
Japán akkor csak napfényből származó erőforrást használt. Gallyá, ággá, törzzsé, termésekké alakítják a fák a naperőt. Ha a múlt évben képződött terméseket, ágakat, gallyakat használjuk, akkor a múlt évi naperőből élünk. Tekintve Japán erdeit, egy japánra az Edo-korban legalább 200 tonna fa jutott. Évente egy fa tömege átlagosan 5%-kal gyarapodik. Ezzel az évi növekmény egy Edo kori japánra legalább 100 mázsa fa volt. Ennek csak kis töredékét használta fel az Edo-kori fenntartható társadalom embere. Úgyszólván csak a gallyakat eltüzelve megélt. Ezért is lehetett a társadalom fenntartható. Ha nézzük az Edo-korszakot, az erőforrások 80%-a az elmúlt év, 95%-a az elmúlt 3 év napfényéből származik. Mindez azt jelenti, hogy az Edo-társadalom szinte mindenhez, amire szüksége volt, az elmúlt 2-3 év napfényét használta fel. Csaknem mindent növényekből állítottak elő, kívéve a fémből, cserépből és más ásványi anyagokból készült termékeket.
Amíg a villany meg nem jelent, papírlámpákkal és viaszgyertyákkal világítottak, az olajat és a viaszt maguk állították elő. Olajat növényi magvakból sajtoltak, vagy bálnaolajat, szardíniaolajat használtak. Fontos melléktermék a rizsszalma, minden kg rizsre durván 0,8 kg szalma jut. Rizsszalmából öltözetet, lakberendezési, használati tárgyakat is készítettek, és tüzeltek is vele. Hamuja azután visszajutott a földre, 100%-osan hasznosult. Öltözetként papucsot, kalapot, esőkabátot készítettek belőle. Az állattenyésztők és többféle módon használták a rizs szalmáját."
Végh László-Szám Dorottya-Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet Híradás a Föld állapotáról
2011. január 18., kedd
Szabadság
"Csak az öreg hallgatott magába esve, legörbedt fejjel. Néha sóhajtott. Nehéz, szomorú sóhajtások voltak ezek. A leány figyelte egy ideig, aztán megkérdezte:
-Valami baja van, bácsika?
...
-Elvesztettem a háborút, gyermek-mondta.
-Hol? Én megkeresem-ajánlkozott őszintén a leány.
A szakállas, öreg arc szomorúan elmosolyodott:
Régen volt az, még negyvenkilencben. Ma már a nyomát sem leled meg.
A leány tűnődött a szavakon. Később megkérdezte:
-Mi az, amit elvesztett volt?
-A háború.
-Az mi volt?
-Amikor a szabadságért verekedtünk, tudod.
...
-Mi az: szabadság?
Az öreg elnézett a völgyön át messze.
-Szabadság az, amikor azt teheted mindig, ami szép.
-S ezért verekedni kell?
-Ameddig él az ember, folyton."
Vass Albert: A funtineli boszorkány
A levendulának rengeteg jó tulajdonsága van. Többek között megnyugtatja az idegeket és fenntartja a lelki egyensúlyt. Vass Albert könyvei pontosan ugyanilyen tulajdonsággal rendelkeznek.
-Valami baja van, bácsika?
...
-Elvesztettem a háborút, gyermek-mondta.
-Hol? Én megkeresem-ajánlkozott őszintén a leány.
A szakállas, öreg arc szomorúan elmosolyodott:
Régen volt az, még negyvenkilencben. Ma már a nyomát sem leled meg.
A leány tűnődött a szavakon. Később megkérdezte:
-Mi az, amit elvesztett volt?
-A háború.
-Az mi volt?
-Amikor a szabadságért verekedtünk, tudod.
...
-Mi az: szabadság?
Az öreg elnézett a völgyön át messze.
-Szabadság az, amikor azt teheted mindig, ami szép.
-S ezért verekedni kell?
-Ameddig él az ember, folyton."
Vass Albert: A funtineli boszorkány
A levendulának rengeteg jó tulajdonsága van. Többek között megnyugtatja az idegeket és fenntartja a lelki egyensúlyt. Vass Albert könyvei pontosan ugyanilyen tulajdonsággal rendelkeznek.
2011. január 8., szombat
Emlék
"Andrej herceg nemcsak tudta, hogy meghal, de érezte is, hogy haldoklik, sőt hogy félig már meg is halt. Tisztában volt vele, hogy egyre távolodik a földi élettől s egy másik, örömmel teljes és rendkívül könnyű életbe megy át. Nyugodtan és izgalom nélkül várta az eljövendőket. Azt a rettenetes, örökkévaló, ismeretlen és távoli valamit, aminek a jelenlétét egész életén keresztül érezte, s amely most egészen közel volt hozzá, - mert már az új, rendkívül könnyű élet lebegett körülötte - majdnem megértette, sőt szinte érzékelte is.
...
Csakugyan hamarosan ezután Andrej herceg becsukta szemét, s elaludt. De nem sokáig aludt, mert hideg verejtékkel borítva, nemsokára ijedten fölriadt. Amikor szenderedni kezdett, arra gondolt, amiről betegsége alatt folyton elmélkedett - vagyis az életre és a halálra. De többet a halálra. Közelebb érezte magát a halálhoz, mint az élethez.
"Szeretet? Mi a szeretet?" gondolta magában.
"A szeretet útjában áll a halálnak. A szeretet élet. Mindent, de mindent, amit csak érzek, azért érzek, mert szeretek. Minden csak azért van s csak azért él, mert szeretek. Mindent a szeretet tart össze. A szeretet az Isten, s meghalni nekem, a szeretet egy kis részecskéjének, annyit tesz, mint a közös és örökkévaló forráshoz visszatérni." Ezek a gondolatok vigasztalóknak látszottak előtte. De csak gondolatok voltak. Valami hiányzott belőlük. Ezek kieszelt egyoldalú és egyéni gondolatok voltak, hiányzott belőlük a meggyőző erő. És megint elkövetkezett a régi nyugtalanság és homályosság. Elaludt.
...
Ettől a naptól kezdve Andrej hercegre nézve az álmából való ébredéssel egyidejűleg kezdetét vette az életből való ébredése. És az élet tartalmához képest ez az ébredés semmivel se volt lassúbb, mint az álom tartalmához képest a másik ébredés.
Ebben az aránylag lassú ébredésben nem volt semmi borzasztó és feltűnő.
Élete utolsó napjai és végórái a szokott módon és egyszerűen teltek el. Mind Márja hercegkisasszony, mind Natasa, akik egy pillanatra se mozdultak el mellőle, tisztán látták a vég közeledését. Nem sírtak, nem borzongtak s maguk is érezték, hogy az utolsó időben már nem Andrej herceget, (aki már nem volt ott és elhagyta őket) hanem csak a hozzá legközelebb álló emlékét - a testét ápolták. Mindkettőjüknek olyan erősek voltak az érzelmei, hogy a halál külső borzalmas oldala már nem is hatott rájuk s nem tartották szükségesnek hogy még ezzel is fokozzák fájdalmukat. Nem sírtak sem mellette, sem a háta mögött és sohase beszéltek róla egymással. Érezték, hogy szavakkal nem tudtak volna kifejezést adni érzelmeiknek.
Mind a ketten látták, hogy lassan és nyugodtan, de mindig messzebbre és messzebbre távolodik tőlük s jól tudták, hogy ennek így kell lennie s hogy ez jól is van így.
...
Amikor elszállt a beteg lelke s végsőt vonaglott a teste, Márja hercegkisasszony és Natasa mellette voltak.
...
"Hová ment? Hol van most?"
...
Márja hercegkisasszony és Natasa is sírtak, de nem egyéni fájdalmukban, hanem attól az áhítatos megilletődéstől, amelyet a halál egyszerű és fenséges misztériuma ébresztett bennük, amikor előttük lejátszódott."
Tolsztoj: Háború és Béke
...
Csakugyan hamarosan ezután Andrej herceg becsukta szemét, s elaludt. De nem sokáig aludt, mert hideg verejtékkel borítva, nemsokára ijedten fölriadt. Amikor szenderedni kezdett, arra gondolt, amiről betegsége alatt folyton elmélkedett - vagyis az életre és a halálra. De többet a halálra. Közelebb érezte magát a halálhoz, mint az élethez.
"Szeretet? Mi a szeretet?" gondolta magában.
"A szeretet útjában áll a halálnak. A szeretet élet. Mindent, de mindent, amit csak érzek, azért érzek, mert szeretek. Minden csak azért van s csak azért él, mert szeretek. Mindent a szeretet tart össze. A szeretet az Isten, s meghalni nekem, a szeretet egy kis részecskéjének, annyit tesz, mint a közös és örökkévaló forráshoz visszatérni." Ezek a gondolatok vigasztalóknak látszottak előtte. De csak gondolatok voltak. Valami hiányzott belőlük. Ezek kieszelt egyoldalú és egyéni gondolatok voltak, hiányzott belőlük a meggyőző erő. És megint elkövetkezett a régi nyugtalanság és homályosság. Elaludt.
...
Ettől a naptól kezdve Andrej hercegre nézve az álmából való ébredéssel egyidejűleg kezdetét vette az életből való ébredése. És az élet tartalmához képest ez az ébredés semmivel se volt lassúbb, mint az álom tartalmához képest a másik ébredés.
Ebben az aránylag lassú ébredésben nem volt semmi borzasztó és feltűnő.
Élete utolsó napjai és végórái a szokott módon és egyszerűen teltek el. Mind Márja hercegkisasszony, mind Natasa, akik egy pillanatra se mozdultak el mellőle, tisztán látták a vég közeledését. Nem sírtak, nem borzongtak s maguk is érezték, hogy az utolsó időben már nem Andrej herceget, (aki már nem volt ott és elhagyta őket) hanem csak a hozzá legközelebb álló emlékét - a testét ápolták. Mindkettőjüknek olyan erősek voltak az érzelmei, hogy a halál külső borzalmas oldala már nem is hatott rájuk s nem tartották szükségesnek hogy még ezzel is fokozzák fájdalmukat. Nem sírtak sem mellette, sem a háta mögött és sohase beszéltek róla egymással. Érezték, hogy szavakkal nem tudtak volna kifejezést adni érzelmeiknek.
Mind a ketten látták, hogy lassan és nyugodtan, de mindig messzebbre és messzebbre távolodik tőlük s jól tudták, hogy ennek így kell lennie s hogy ez jól is van így.
...
Amikor elszállt a beteg lelke s végsőt vonaglott a teste, Márja hercegkisasszony és Natasa mellette voltak.
...
"Hová ment? Hol van most?"
...
Márja hercegkisasszony és Natasa is sírtak, de nem egyéni fájdalmukban, hanem attól az áhítatos megilletődéstől, amelyet a halál egyszerű és fenséges misztériuma ébresztett bennük, amikor előttük lejátszódott."
Tolsztoj: Háború és Béke
2010. december 13., hétfő
Varázserő
"Bahrám úgy robotolta át ezeket a hónapokat, mintha mindvégig egy hatalmas, háttal az uralkodó szeleknek feszülő vihar készülődött volna a keleti látóhatáron, egy katasztrófa előhírnökeként. Ez fájdalmas hangokkal gazdagította a gyönyörűséget, mellyel szűkebb családja, illetve a gyártelep családias élete töltötte el: a kisfia és a lánya, ahogy az Aszmarina által rájuk adott patyolattiszta ruhákban szaladgáltak vagy ima közben fészkelődtek, két végtelenül udvarias gyerek, kivéve, amikor feldühödtek, márpedig mindketten olyan dührohamokra voltak képesek, hogy szüleik nem győztek álmélkodni. Beszélgetéseik egyik fő témája volt ez éjszakánként, amikor felébredtek, és Aszmarina kiment, hogy könnyítsen magán, azután visszajött, és újra kibújt az alsóruhájából. A nő melle ilyenkor ezüstös esőcseppként csurrant le bordáira a holdfényben, Bahrám melengető tenyerébe, az ölelkezés alvástól elcsent perceiben, a napi létezés egyik leggyönyörűségesebb szakaszában, amikor a test álma melegebb és szeretetteljesebb volt, mint a nap folyamán bármikor. Reggelente időnként bajos volt elhinniük, hogy valóban megtörtént, hogy ő és az öltözködésben-viselkedésben annyira komoly Aszmarina, aki úgy hajtotta a nőket a munkájukban, mint Kálid a legzsarnokibb napjain, és aki napközben soha nem nézett rá vagy beszélt hozzá máshogyan, kizárólag a legüzletszerűbb és illedelmes módon, bajos volt tehát elhinni, hogy ők ketten éjnek évadján az ágyuk melegében tényleg utazást tettek az eksztatikus gyönyörűség ezen teljesen új tájain. Ahogy délutánonként a szorgoskodó Aszmarinát figyelte, Bahrám arra gondolt: a szeretet mindent megváltoztat. Végül is mindannyian állatok voltak csak ők is, Isten teremtményei, alig különbözőek a majmoktól, és a női mell is csak amolyan tőgyféle volt, mint a tehéné, Aszmarináé is milyen előnytelenül lígett-lógott, miközben az asszony előrehajolva végezte ezt vagy azt a munkát- a szeretet mégis felülmúlhatatlanun gyönyörű gömböknek láttatta őket, és ugyanez igaz volt az egész világra. A szeretet varázserőt bocsátott mindenre, és egyedül a szeretet menthette meg őket."
Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei
Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)